Holtig tanul az ember, mondogatta mindig, valahányszor valami olyasmit látott vagy hallott, amivel korábban még nem találkozott. A másik gyakran emlegetett, tanulással kapcsolatos mondása pedig, amellyel hozzánk, az unokáihoz fordult, annak tudatosítására irányult, hogy azt, amit megtanulunk, soha nem veheti el tőlünk senki. Ma már tudjuk, eltérő mélységben ivódtak belénk, az unokáiba hőn szeretett nagymamánk mai szemmel kissé talán közhelyesnek tűnő, mégis örök igazságokat hordozó szavai, ugyanis van köztünk, akinek az általános iskola befejezéséig sem sikerült eljutnia, ugyanakkor akad olyan is, aki már több egyetemi oklevéllel rendelkezik, és még mindig folyamatosan igyekszik képezni, fejleszteni önmagát.
A nagymamám, aki annak ellenére, hogy igen egyszerű asszony volt, vagy ahogyan ő mondta, nem volt sok iskolája, sőt a sors sem volt mindig kegyes hozzá, rengeteget olvasott, és hihetetlen bölcsességgel rendelkezett, és talán éppen emiatt látta szükségesnek már abban az időben az ismeretek folyamatos bővítését és a készségek állandó fejlesztését, amikor azok még nem játszottak annyira központi szerepet az emberek életében, mint manapság, amikor lépten-nyomon a lifelong learning, azaz a élethosszig tartó tanulás fontosságát hangsúlyozzuk annak a számos helyen megfogalmazott alapelvnek a jegyében, miszerint a tanulás nem csupán a megfelelő munkahely megszerzéséhez és megőrzéséhez szükséges eszköz, hanem olyan önmagáért való jó is egyben, amely az életminőség számos dimenzióját áthatja.
A tanulás iránti igény persze nem feltétlenül fejlődik bennünk önként vállalt szükségletté, magam is elbizonytalanodom olykor, amikor valaki arról faggat, miért tanulok folyton, mi motivál, illetve mire számítok annak hozadékaként. Az elbizonytalanodás persze korántsem a tanulás hasznosságába vetett hitem megingásában mutatkozik meg, hanem sokkal inkább abban, hogy annak, aki ilyen kérdéseket intéz felém, van-e értelme a lényegről beszélnem, illetve van-e értelme megpróbálnom meggyőzni mindazon jelenségek fontosságáról, amelyek a tanulás értékként való kezelésének hátterében meghúzódnak. Ahogyan abban sem vagyok teljesen biztos, kell-e bármit is mondanom annak, aki akkor, amikor felvetődik az esetleges fejlődés lehetőségének kérdése, fölényes vigyorral, ellentmondást nem tűrő határozottsággal szögezi le, hogy ő bizony már megtanulta, amit meg akart tanulni, hagyják békén az ilyesmivel. Lenne-e értelme például azzal érvelnem, hogy a tudásalapú társadalmakban egyre nagyobb a tudás jelentősége, aminek folytán azok, akik kimaradnak a tanulásból, nagy fokú társadalmi kirekesztettséget szenvednek el? Aligha. Ahogyan bármi mással sem.
A tudásszerzéstől való idegenkedésben minden bizonnyal fontos szerep jut egyebek mellett annak is, hogy magát a tanulást gyakran még ma is elsősorban formális keretek között megvalósuló folyamatként értelmezzük. Pedig a lifelong learning esetében éppen dominánsan nem formális keretek között megvalósuló tanulásról van szó, hiszen az Európai Bizottság által megfogalmazottak értelmében az életünk során folytatott minden olyan tanulási tevékenység beletartozik, amelyet a tudás, a készségek és kompetenciák fejlesztésének céljával folytatunk egyéni, állampolgári, civil, társadalmi, illetve foglalkoztatási perspektívában.
A hangsúly tehát korántsem a tanulási környezeten van, sokkal inkább azon kompetenciák birtoklásán, amelyek alkalmassá teszik az embert feladatköre ellenőrzésére, menedzselésére és a munkahelyi, illetve külső kooperáció megszervezésére, vagyis az azon kihívásoknak való megfelelésre, amelyeket az állandóan változó munkahelyi környezet állít elé. Márpedig ha a tanulásra a munkavégzéshez szükséges kompetenciák megszerzését szolgáló eszközként tekintünk, akkor mi más lehetne a célja, mint az, hogy olyan eszközöket adjon a kezünkbe, amelyek segítségével képesekké válunk arra, hogy éljünk a saját lehetőségeinkkel, aktív szereplőkké váljunk a munkaerőpiacon, sikeresek és eredményesek legyünk a személyes életünkben, illetve ezáltal elégedettekké is váljunk a saját életünkkel?
