Lehetséges, hogy amikor elolvastam Božidar Nikolić halálhírét, az kellett volna azonnal hogy az eszembe jusson, ő volt a rendező, aki felfedezte Brad Pittet.
De nem ez jutott eszembe. A Balkanski špijun, Tri karte za Holivud, U ime oca i sina című filmek kockái jelentek meg előttem, ezeket kötöttem a nevéhez. És a derűt, érdes könnyedséget, ami ennek a világnak a sajátossága.
Egyszerű így fogalmazni, hogy ennek a világnak, amiről aztán mindenki eldöntheti, hogy melyikre gondol(ok). Mondjuk, arra a világra gondolok, amelyikben a rendező, amikor megérkezik Hollywoodba, és szembesül azzal, hogy nem tud angolul, megvakarja a fejét, és azt mondja, hmm, talán könnyebb volna a dolgom, ha beszélném a nyelvet, de ez valahogy elkerülte a figyelmem. Így valahogy adta elő a történetet egy interjúban. És ez így is történhetett, hiszen nem beszélgetni szándékozott, hanem filmet készíteni. Tudta, hogy mit akar, és ahhoz kire van szüksége.
Mivel egy hollywoodi smekkeré lett színész kapta a főszerepet, így jó ideje, ha felmerült Božidar Nikolić neve, azonnal mellé rendelődött Brad Pitté is. Így működnek a dolgok. Amikor azt akarják mondani, micsoda szeme volt a Božidar Nikolićnak, hogy sok száz (négyszáz) jelentkező között kiszúrta a későbbi sztárt, azt is a sztár felől fogalmazzák meg. Akiről egyébként (megnyugtató módon) többször is kiderült, emberből van, mert a rendezővel szemben, aki emlékszik rá, hogy őt választotta, ő már nem emlékszik.
Egy másik, jóval fiatalabb, ám ugyanúgy kultikus rendező, Srđan Dragojević még olyan sikerrel sem járt Hollywoodban, mint Božidar Nikolić, mivel neki nem sikerült filmet készítenie. Kérdés persze, hogy mit tekintünk ebből a szempontból sikernek, hiszen Božidar Nikolić nevét legkevésbé kötjük A hold fia című filmhez, amint az is biztos, hogy a Lepa sela lepo gore az a film, ami bennünk él, viszont – például – a Vér és méz földje legfeljebb egy jó szándékú filmje annak a világnak.
Božidar Nikolić halálával kevesebben lettek az érdes könnyedség képviselői a filmvilágban is. Azok lettek kevesebben, akik még úgy viselkedtek, mintha nem volna véleményük azonkívül, amit az alkotásaikban megmutattak. Ahogyan lassan eltünedeznek közülünk a képviselői, még felidézzük, eszünkbe jut, felrémlik, hogy valamikor, harminc-negyven évvel ezelőtt még olyan volt a korszellem, hogy a filmesek filmeket csináltak. Tudták, hogy mindent meg lehet mutatni a filmen. És meg is mutatták. Mondhatják, ez ma is így van, a filmesek filmeket csinálnak, és tudják, hogy mindent meg lehet mutatni. És meg is mutatják.
Valami azonban mégis megváltozott. Talán az tüntette el az érdes könnyedséget. Mintha nem a film volna a fontos. Nem a film nyelve. Hanem egy nyelv, amin egyebek mellett a film is beszél, és megmutatja azt, amit meg kell mutatni. És ez bizony nem ugyanaz. Hogyan is lehetne ugyanaz? Amikor elkészül egy film, amiről kiderül, hogy a rendező szándékai szerint mindent meg tud mutatni, az nem egyenlő azzal, amikor a mindenből azt, amit meg kell mutatni, filmre viszik.
Az elmúlt évtizedek ilyen változásokat (is) hoztak a filmes világban. Vagy legalábbis a filmes világnak azon részében, amelyik számít(ani akar). Ők vannak Hollywoodban. Vagy legalábbis biztos, hogy ők Hollywoodban vannak.
Mi pedig itt vagyunk. Itt, ahol a jegyeket árulják Hollywoodba, de aztán valahogy maradunk a seggünkön, mert vannak, akik érdes könnyedséggel megmutatják nekünk, hogy bennünk van a holivúd. És ezt Božidar Nikolićnak is köszönhetjük.
