Ha szóba kerül Maigret felügyelő, és beszélgetőtársunk bizonytalan a nyomozó kilétében, alighanem ezt kérdezi: Az a pipás? Columbo esetében pedig: Az a gügyének tűnő, kopott ballonkabátos szivarozó? Mert jellemük részévé vált a pipa, illetve a szivar. Ám ha mostanában adnák nyomozásra a fejüket, legföljebb a forgatás szünetében nyúlhatnának káros szenvedélyük eszközéhez. A bűnügyek földerítése pedig nehezebbé válna, hiszen az eloltott cigaretta rúzs által megpirosított filterjéből nem következtethetnének női tettesre. Mert elő sem fordul a filmekben cigaretta. Vagy ritkán. A legnézettebbekben, a szappanoperákban biztosan nem. (Némelyikük nem is ér egy pipa dohányt.) Mert a fiatalokat dohányzásra csábítaná. Állítólag. Így történhet meg, hogy az újabb keletű bűnügyi vagy rendőrfilmes (futószalagon készült) amerikai sorozatokban több a gyilkosságra ösztönző hulla és a gyújtogatásra serkentő fölrobbant autó, mint az akár egy pillanatra fölvillanó cigaretta, pipa vagy szivar – mert ez utóbbiak közül egy sincs. Az igényesebb filmekben itt-ott előfordul, mert ha a forgatókönyvíró és rendező valamit is ad magára, egy kártyabarlangot vagy kiskocsmát aligha fog filmre vinni gomolygó füst nélkül, aminek bűzét/illatát szinte a mozi közönsége is érzi. (Egykor megtehette ezt a valóságban is, amikor még nem tiltották ki moziból és színházból a füstölést.)
A régi filmekben a dohányzás érzelem és hangulat kifejezésére szolgált, úgyszintén jelképezte a társadalmi hovatartozást. Az arisztokrácia pipázhatott vagy szivarra gyújtott, mert volt ideje bíbelődni a pipájával, vagy kivárhatta, amíg elég a drága szivar. Nem úgy a munkás vagy a paraszt, aki csavarta a cigarettáját, hogy utána gyorsan a végére járjon, mert sürgette a munka. Ha pedig öregúr gyújtott pipára, róla a bölcsesség volt leolvasható. A férfiasság valójában a dohányzás minden formájában megnyilvánult. Vajon elképzelhető Jean-Paul Belmondo, Orson Welles vagy Humphrey Bogart cigaretta nélkül?
És a nők? Marlene Dietrich és Karády Katalin szipka nélkül nem lennének önmaguk. A könnyű nők törvényszerűen cigarettáztak, de a dohányzás kifejezhette a fölszabadultságot, ugyanakkor jellemük megrajzolására is szolgált, amikor is csak a negatív szereplők gyújtottak rá a vásznon. Talán ez már előrevetítette korunkat – a dohányzás rossz, ártalmas, „rendes ember” ilyet nem tesz –, amikor nemektől függetlenül hadat üzentek neki. Elsősorban a megélt életben, hogy aztán a film, tehát a művészet is ennek a célnak a szolgálatába álljon.
Tévúton járnánk, ha arról kezdenénk vitatkozni, hogyha „olyan nagyon ártalmas a dohányzás”, hogyan élhetett Dietrich bő kilencven évet, Tolnay Klári nyolcvan fölött, Psota Irén nyolcvanhatot vagy a nemrégen elhunyt Törőcsik Mari ugyanennyit – aki hatvan év után mondott le a dohányzásról. Sorolhatnánk férfi színészek sokaságát is, akik nem csak a vásznon gyújtottak rá. Mindennek ellenére a dohányzás káros, sőt drága is, a legjobb úgy védekezni ellene, hogy sosem gyújt rá az elsőre az ember.
Mégsem üdvös az, hogy a szenvedélybetegnek titulált állampolgár gyakran már a másodrendűek sorában érezheti magát. Pedig tudjuk, hogy hazudjuk: ha nincs füstölés a mozivásznon és a tévében, akkor nincs az életben sem. Bár senkitől sem hallottam még: „Úgy szívta Bogart vagy Belmondo, hogy muszáj volt rágyújtanom.”
Eközben a cigis tanár úr és a tanárnő – a való világban – az iskola elé van állítva, hogy szemügyre vehessék a diákok is intő vagy követésre csábító példának.
