Tél volt, azt hiszem. Hogy milyen hónap, arra már nem emlékszem. De talán nem is lényeges. A vizsgadrukk munkált bennem, ugyanúgy, ahogyan mindig szokott, ha a szükségesnél kevesebb időt hagyok magamnak a felkészülésre. Ilyenkor az is előfordul, hogy az apró, lényegtelen részletekre nem figyelek oda kellőképpen, vagy ha oda is figyelek rájuk, nem maradnak meg igazán sokáig az emlékezetemben. A fontos momentumok viszont annál inkább.
Így történt ez akkor is. Bár eleinte nem nagyon értettem, miért kezd a tanár arról beszélni, ráadásul érezhetően határozott hangnemben és talán még határozottabb kormányellenes attitűddel, amint belépek a terembe, és helyet foglalok vele szemben, hogy mennyire felháborítónak tartja azt, hogy a magyar kormány milliárdokat költ a határon túli magyarokra, miközben Magyarországon is hány meg hány helyen szükség lenne azokra az összegekre, amelyek a mi szülőföldön való boldogulásunkat hivatottak szolgálni – persze, ennél azért jóval kevésbé szabatosan fogalmazott –, majd néhány elhasznált frázis következett azon jól ismert propagandaelemekből építkezve, amelyek felhasználásával az ellenzéki politikusok – vagy legalábbis azok egy része – szokta riogatni velünk, határon túli magyarokkal a legelvakultabb követőit.
Egy pillanatig nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy csak álmodom, hiszen általában inkább az álmaimban szoktam ilyen furcsa helyzetekbe kerülni, mintsem a valóságban. Aztán, amikor meggyőződtem arról, hogy mindaz, ami körülöttem történik, nem álom, hanem valóság, az villant át az agyamon, előfordulhat, hogy szegény nem tudja, hogy én is határon túli vagyok, ám csakhamar rájöttem, hiába próbálom mentegetni, bizony nagyon is jól tudja, sőt minden valószínűség szerint szándékosan provokál. Szerencsére sikerült kordában tartanom az érzelmeimet, így ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, vagy esetleg egyenesen ráborítottam volna az asztalt, csak csendben mosolyogtam, nem megvetően, nem egyetértően, inkább megengedően, ráhagyóan, ahogyan azt ez a furcsa szituáció megkövetelte. Nem is annyira a konfliktuskerülés miatt, hanem pusztán azért, mert nem akartam rosszul érezni magam miatta. És nem akartam rosszul érezni magam a határontúliságom miatt sem, ahogyan azelőtt és azóta sem tettem soha. Sem itt, sem ott. Azaz sem itthon, sem otthon. És nem akartam magyarázkodni sem, hogy: De mi nem… Mi ugyanúgy… És mi is ugyanolyan… Mert vannak dolgok, amelyek nem szorulnak magyarázatra.
Bár nyilvánvalóan nem lett volna célszerű összetűzésbe keverednem az éppen engem vizsgáztató oktatóval, azt hiszem, mégsem ez volt az, amitől az a mérhetetlen düh egyetlen szempillantás alatt szertefoszlott, és valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalommá szelídült. Inkább az ember miatt. Az ember miatt, akire felnéztem, akiben csalódnom kellett. Mert akkor és ott valami összetört. Végérvényesen.
A kellemetlen közjáték közben valahogy a vizsgadrukk is elszállt. Bár kétlem, hogy ez lett volna a tanár célja, amit kiváló pedagógiai érzékkel próbált megvalósítani. Sőt, igazából a mai napig nem tudom, valójában mi lehetett, vagy volt-e neki egyáltalán bármiféle célja is azzal, amit mondott. Akár igen, akár nem, azután már valószínűleg minden ment a maga útján, hiszen ötöst kaptam. Ám azon a vizsgán sem az osztályzatnak, sem semmi másnak nem volt jelentősége, hiszen sokkal többet kaptam általa, mint amit bármilyen érdemjegy adhat. Valamit, amit talán éppen az akkor és ott összetört darabokból építhettem fel magamban, magamnak. Valamit, ami azóta is az összetartozás fontosságának szimbólumaként él bennem. Valamit, ami azóta is újra meg újra megerősít abban, amit hiszek és vallok. Valamit, ami azóta is újra meg újra megerősít abban, aki és ami vagyok.
