A foci kapcsán 2005-ben megjelent regényemben írtam, hogy egy szórakozóhelyi szurkolás közben, amikor is a jugoszláv csapat vesztésre állt az olaszokkal szemben, hangzott el a felkiáltás: „Talijani, talijani, jebem vam mater mađarsku!" (© Sz. A.) Sokat töprengtünk azon, mi köthette össze a szurkoló fejében a magyarokat az olaszokkal. Nem lehetett egyéb, mint a számos filmben, könyvben és történelemórán sulykolt alapvetés a második világháborús fasisztákról.
Ha olasz, akkor eme megbélyegző emlék mellett Medve Gábor Trieszt-látomása. Vaskos megbélyegzés – mađari, mađari – és a boldogság felhőtlen illúziója, hogy tartozunk valahová a világban, valahova, ahol sohasem jártunk, de mindig is jelen volt bennünk – „Persze nem a trieszti öbölről volt szó okvetlenül, csupán ezzel a névvel jelölte meg magának, jobb híján, minthogy Triesztben sem járt soha, és ennek a városkának is az volt talán a legdöntőbb jellegzetessége, hogy számára teljesen ismeretlen."
Amikor Marco Rossi a magyar válogatott szövetségi kapitánya lett, mondtam Sz. A.-nak, látod, összeért, ami összetartozik, talján lett a magyar szövetségi kapitány. És ezen jót derültünk. Mivel minden józan ember tudja, hogy a priori semmi nem tartozik össze semmivel, hacsak nem tapadaragada-propaganda dumával nyomják – bárkire, bármit –, derülhettünk is. Irónia nélkül mit érnek a huszonegyedik századi mindennapok (is)?
Ezt követően akkor kezdtem figyelni, amikor a szövetségi kapitány egy meccs előtt a nagyapjáról beszélt, neki üzent, aki életében az Aranycsapat nagy rajongója volt. Átsuhant rajtam az Ottlik által szavasított „trieszti öböl"-érzés. De csodálkozás is volt bennem, hiszen manapság nem divatos emlékezni, felidézni eszmélődésünk idejét, családi kötődések fontosságát, nevelődésünkben a nagyszülők érzelmi egyensúlyt és biztonságot jelentő, sorsunk alakulásában meghatározó jelenlétét. (Mellékszál: a nagyapám meséli, hogy apósa, a nagyanyám apja, az öreg Kiss a fehér-fekete konyhaköveken bemutatta neki, miképpen kúszott az ellenséges vonalak mögött Isonzónál. Nem beszari a magyar! Hallom a nagyanyám nevetését. Így volt, bizony! Aztán együtt szurkolnak a tévé előtt. Fel-felkiáltanak. Unom. Két őrült focirajongó, a nagyanyám és a nagyapám.)
Érdekes egy ember, gondoltam magamban, ez a Rossi, nem akar mindenáron divatos lenni.
Minden más ebből következett. Úgy gondolom – szerencsére nem értek a focihoz –, hogy kellett lennie Marco Rossiban befolyásolhatatlanságnak ahhoz, hogy összeálljon ez az aranylelkű csapat, amely csapatot 2021. június 23-án megismerhette a világ. És mi, magyarok is megismerhettük őket. A kérlelhetetlenség és befolyásolhatatlanság, a teljesítményorientált gondolkodás és magatartás azzal a szeretettel, ami Marco Rossiból árad a csapata felé, aranylelkűvé tette a tehetséges, kitartó, bátor játékosokat.
A Rossi-tétel nem más, mint abbéli hit, hogy a magyar focisták is vannak olyan jók, mint bármely győztes csapat játékosai. Ez tette, hogy olyan összetartó, harcos, egymást tisztelő és egymásban bízó csapat lettek, hogy lealázták (entschuldigung für den Ausdruck) a németeket abban a játékban, amit akárkik játszanak, mindig a németek győznek. Ezt a bonmot-t írta felül a magyar tizenegy.
Erről van szó.
Olyan óriási a kommunikációs zaj és fontoskodó zörejek sokasága, hogy amellett, hogy miről van szó, azt is le kell írnunk, kiknek köszönhetjük azt, amiről szó van:
Szalai Ádám (csapatkapitány), Sallai Roland, Schäfer András, Nagy Ádám, Kleinheisler László, Fiola Attila, Szalai Attila, Willi Orbán, Botka Endre, Nego Loic, Gulácsi Péter.
Nem a gólok, nem a döntetlen, nem a győzelem, hanem a természetes magabízás, a játék iránti alázat, nagyszüleink önfeledt szurkolásának értelme az, amit az aranylelkű csapatban való kitartó hitével Rossi tételként fogalmazott meg számunkra.
