Fogalmam sincs, hogy Jézus szavai – Vegyétek és egyétek… – emelték-e föl a kenyeret tiszteleti magasságokba, vagy csak a földi élethez való ragaszkodás: ha élni akarsz, táplálkoznod kell. A kenyér kiemelkedett a többiek közül, még ha esetleg egyik-másik élelmet finomabbnak is érezte az ember. Jelképe lett az életnek, imába foglalt kérelem – Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… –, és ismét Jézushoz kötve: ő tanította meg követőivel.
Így azt sem egyszerű kitalálnom, hogy miért vesztette el a kenyér a becsületét. Azért-e, mert hitevesztetté vált az emberiség nem kis keresztény része; esetleg a gazdagság miatt, ami az életet és annak jelképét sem a kenyérben véli látni? Vagy a kettő együtt: megvagyunk mi már hit és kenyér nélkül is. A szénhidrát átkos lett, a vallásunk helyett meg jöhetnek újak, színesebbek, önpusztítóak is.
Morog távolban a kombájn. Ha légkondicionált, aranyélete van a kezelőjének; ha régi fajta, megszenvedi a poros hőséget. Mégsem úgy, mint a múltban az aratók vagy a cséplőgép munkásai. Mondanám, hogy ma már kaszára, a töreklukba, kazalosnak vagy zsákolásra különben sem találnának embert – tőlünk nyugatabbra már a tisztább és könnyebb munkára is keletiek szegődnek el –, de a kényszer alighanem a szegénységgel párosul: ha kaszás korban élnénk, a kenyérért lenne vállalkozó. Jó, hogy elmúlt az az idő, bár attól még érvényesnek tűnik a föltételezés, hogy igazán csak azt becsüli meg az ember, amiért verejtékezett. Bizonyára van, de legalább lennie kellene egy minimális megpróbáltatásnak, ami egyenesen tartja az embert, az értékítéletét pedig egyenesben.
Nincs már lélek a búzában, néma lett az aratás, az újságírók sem látnak többet benne, mint adatokat: így termett és ennyi az ára. A cél teljesült, az út leírása hiányzik.
Állok a kenyérbolt előtt, van illata az árunak, a vegyeskereskedésben már az sincs. Miként a látványosra keresztezett rózsának sincs. Ott legalább a szépség kárpótol, itt az sem. Szelve? – kérdezi az árus. Nem. A gép aligha tud keresztet rajzolni a cipó aljára. Nejlonzacskóba bekötve nedvesedik a frissen sült kenyér, nehezére esik a vásárlónak az otthoni szeletelés. A régi magyar, albán, macedón pék elborzadna. Azok, akik még a pékségben, nem pedig boltban adták kézbe a cipót, hogy a gyerek egyik kezéből a másikba billentve, esetleg a kabátujjára helyezve hűtse hazafelé. Szép kenyér – mondták. Máskor pedig: de féloldalas. A virág meg a lány legyen szép, a kenyér meg finom?!
Tömegélelmiszer, tömegáru, tömegkultúra. Ide jutott a kenyerünk is, amiből finomat sok esztendeje nem kóstoltam, ha véletlenül mégis, azt sem itthon. Hová lett a szakma becsülete? A minőség igénye? Elvitte a fejlődés.
Itt-ott a közelmúltban zsíros kenyérrel kínálták valamely rendezvény résztvevőit. Kenyérszelet, disznózsír, só, néhány hagymakarika. Friss kenyérrel csúcsétel – mások szerint kész ártalom.
Világháló nélkül sosem tudtam volna meg, hogy szűk környezetünkön kívül ismerik-e, és miként vélekednek az ilyesféle „kenyérételekről”, köztük a cukros, a zsíros-cukros és a vizes-cukros kenyérről. Arra a megállapításra jutottam, hogy egy a nemzet étkezési kultúrában is: a nagy többséget szép emlék fűzi hozzájuk, kevesek meg utálkoznak. Kétségkívül régtől fogva egységes a zsíroskenyér-kultúránk. Bizonyítja ezt Fazekas Mihály, amikor így szólott egykoron: Óh én édes Istenem! / Adj jó békességet, / Fordíts el országunkról / Döghalált, inséget, / Hogy ehessük békével / Zsíros kenyerünket, / Áldj meg uram, teremtőm! / Jó borral is minket.
