Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1896-ban Szabadka város az országos kormányzathoz folyamodott, hogy engedélyeznék számára a kórházépítést. Egy évvel később már fel is épült a Mária Valéria közkórház öt pavilonja, valamint az Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt kápolna, amit az aktuális hatalom ötvenkilenc év után, 1956-ban bezáratott. Harmincöt évvel később, 1991-ben a kórház vezetősége visszaadta a kulcsokat, hogy a kápolna betölthesse feladatát.
A kórház és a kápolna elnevezése közvetve emléke annak a szeretetnek és ragaszkodásnak, ami a magyar közösségben Sisi iránt létezett.
Rejtélyes érzések kötnek össze embereket, közösségeket. Megmagyarázhatatlan a szeretetté fokozódó kölcsönös ragaszkodás, aminek valóságos cselekedete a magyar földön születő gyermek – Mária Valéria, a féltő gonddal nevelt, vállaltan kedvenc gyermek, a „magyar gyermek”, akinek ez inkább teher volt, semmint öröm. Így nem is vitte tovább lelkében édesanyja mély kötődését a magyarok iránt, ő erőteljesen és vállaltan osztrák volt. Manapság mondanák, ki ne akarna az lenni, aminek érzi magát.
Így Sisi is. Aki számára a magyar jelenthette azt, ami által önmaga lehet, és nem az, akivé tenni kívánja anyósa meg az udvari etikett. Inkább a rónaság, ami mellé őszinte érdeklődés is párosult – magyar nyelvtudása nem a romantikus szabadságvágy kifejeződése, hanem a belső emberi érdeklődés teljesítményben megmutatkozó eredménye. A magyarok pedig szövetségesüknek érezték. Teljes joggal érezhettek így, hiszen háromszáznál is több éven át vártak arra, hogy földjükön jöjjön világra a hatalmon lévő uralkodó gyermeke. A gesztusértékű cselekedetek nem múlnak el nyomtalanul a lélekben. Ma is felcsillan a tekintet, ha Sisi neve szóba kerül – nem túlzás azt állítani, hogy szinte Romy Schneidertől függetlenül. Mert ennek a szónak, hogy Sisi, különleges illata van a magyar orrban. Inkább szagot kell mondanunk. A szó – és nem a királyné emléke, pusztán a szó, hogy Sisi, édeskés, enyhén rothadó, ám csiklandozó és vonzó, sohasem enged el, mindig visszahúz – hogy érthető legyen, mire is gondolunk, idézzük fel Rosalyn Rosenfeld körömlakkját.
Megfigyelhető, hogy a magyarok között sokan vannak, akik minden viszonzás nélkül is képesek rajongani, éppen ezért különösen értékes Erzsébet királyné és a magyarok kölcsönösségen alapuló viszonyrendszerének emléke.
Megfigyelhető természetesen az is, hogy a magyarok között sokan vannak, akik minden ok nélkül tudnak éles és fájó különbséget tenni, éppen ezért különös dolog a magyarokat másokkal szembeni kirekesztéssel vádolni. Amikor magukkal sem bánnak különben.
A Sisi-szag emiatt olyan fontos! Nosztalgiába hajló módon ugyan – hej! –, de segít felidézni a nemzet önzetlen szeretetének, ragaszkodásának fogalmát. Szükséges az önszeretet! Különben az ember hajlamos lesz elhinni mindazt a rosszat, amit kollektív állítások formájában mondanak róla, magyarokról. Vagy éppenséggel hajlamos lesz elhinni, hogy minden általánosítás igazságtalan és aljas.
A Sisi-szag azért is fontos, mert nem magát Erzsébet királynőt idézi meg, ezért is nem említjük a városban egykor volt két mellszobrát. A Sisi-szag az a közvetett emlékezés, amiből rájövünk, hogy nem kell többnek lenni annál, amik vagyunk, de annyinak, amennyik lehetünk, mindenképpen lennünk kell. A szabadkai kórházudvarban álló kápolna vagy a Lechner Ödön tervezte pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, a kék templom, ami egyben „második szent Erzsébet” szimbolikus mauzóleuma egyben, ezt fejezi ki. Nem kell kapaszkodni. Néha megállni kell, és beleszagolni a levegőbe.
