Számos évtizede már, hogy valahol Szerbia közepén megkérdezte tőlem a hadnagy, akarok-e hazamenni. Hogyne örültem volna a ritka alkalomnak, hiszen a Topolya környéki hadgyakorlatról hazaugrani már gyerekjáték. Ő is erre gondolhatott, mert otthagyott Szerbiában, a Bácskába jött katonakollégák pedig lövészárkokban várakozva reménykedtek, hogy a keleti tömb hadserege nem tör be Jugoszláviába. Vissza is tért szerencsésen az egység a laktanyába. Némelyik sorstársam nagy élményként mesélt arról, hogy miféle különleges vidék ez az én szülőföldem, ahol olyan messzire lehet látni, hogy a föld összeér az éggel, sehol egy hegy; domb se sok.
Macedónok, bosnyákok, szerbek, albánok. Elhittem róluk, hogy az ő igazi hazájuk a hegyvidék, ilyen végeláthatatlan rónaságon sosem fordultak meg, egykönnyen nem is vállalnák lakhelyül. Talán akkor tudatosodott bennem, hogy az egyik ember számára természetes világ miért s miként lehet különleges a másiknak, ha nem vonatablakból szemlélik. Bár a sajátjukat többre tartják, mint az egyhangú síkságot.
És mi a sajátunkat? Vissza-visszacsengenek távolabbra utazók szavai a látottakról: gyönyörűek a sosem látott tájak, patakok és szirtek, kaptatók és lankák, erdők és sziklák. Nem is a tenger, hiszen azt mindenki közhelyszerűen ismeri: víz, illat, napsütés, ha évről évre ugyanaz, akkor is „ő" a tenger. De a hegyek mások: a fák az égbe nyúlnak, tiszteletet parancsolnak, kihívóak, legyőzni kellene őket azzal, hogy följutunk rájuk. És változatosak.
Belőlünk, síkságiakból meg mintha az önbecsülés hiányozna, a büszkén megvallott táj, hacsak nem az istállószagúnak mondott poros vidék cövekelt le bennünk, kishitűségre kárhoztatva magunkat. Pedig megtagadni ezt is, azt is lehetetlen, mert a vidék formálja az embert síkságon, hegyekben és tengeren. Az erdélyi Ábel csak a rengetegben tudott otthon lenni, a síksági ember meg a mezőn. A tengeren bosszantó számára a sirályok rikácsolása – bár a röptük szép –, ez a rigók, verebek és cinegék világa. Az erdő hűvöst ad a favágónak, a mező tikkasztó meleget a gazdának. A tengerparti ember ráérős, az ittenit sürgeti a munka: a tenger holnap is a helyén lesz, a gabonát ma kell learatni.
Néztem Erdélyben, hogy a szomszéd udvarán csigás kútból húzza a gazda a vizet a jószágnak. Megfogott a látvány, nem az újdonsága, hanem épp a régisége, a kút emléke: egykor itthon is iható vizet hoztunk ilyenképp a fölszínre.
Biztosan nem vetem meg azokat, bár nem is csodálom őket, akik idegen világot választanak maguknak idegen tájjal. Inkább csak érdekelne, hogy miként vészelik át a váltást. A nyelv úgy-ahogy megtanulható, de otthont ad-e a vidék? Hacsak nem hosszúra nyúló alkalmi vendégeskedésként képesek sokáig turistaszemmel rácsodálkozni környezetükre. Itthon meg újra és újra befogadják a sajátjukat. Élményt gyűjteni világot járva lehet, meg itthonról is elvinni éltetőnek jó sokat. Mert a síksági embert gyerekkorától a rónaság neveli, s ha ezt sikeresen teszi, sosem válik mássá. A legőszintébben, szinte rajongva Petőfi mondta ki: „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom." Pedig nem a röghözkötöttséget hirdette, amikor így verselt: „A nagyvilág az életiskola: / Verítékemből ott sok elfolya".
Gyanús jellemű az az ember, akit nem fogott meg gyerekkorától a szülőföldje, miként Kosztolányi is utal rá: „Gyerekkorom, mindig téged kereslek, / ha járom a poros-boros Szabadkát. / Mióta labdám elgurult itt, / nem ér az élet egy fabatkát."