Hosszú évek óta nem volt alkalmam busszal utazni. Nem tudom, mindebben volt-e némi tudatosság is, vagy csupán a véletlen műveként alakult így, bár ha jobban belegondolok, valószínűleg mindenkiben, aki a kétezres évek elején volt egyetemista Újvidéken, van egyfajta tudat alatti távolságtartás a buszozás élményétől, persze, minden bizonnyal azokban is, akik a kilencvenes években élték át ugyanazokat az élményeket, mint amiket mi a kétezres években. Sőt!
Még ma is látom a tekinteteket, amelyekkel vasárnap délután meg hétfő hajnalban a rozogábbnál rozogább buszokba préselődve bámultuk az egyre távolodó településünk képét, abba a halovány reménysugárba kapaszkodva, hogy hátha történik valami, ami miatt nem kell majd péntekig várnunk a hazautazással. Sokszor még ülőhely sem jutott a nyáron hűtés, télen fűtés nélküli járművekben, amelyekben a legnagyobb hőségekben az jelentette a leghatártalanabb örömet számunkra, ha a sofőr nyitva hagyta az ajtókat, és legalább valamennyire mozogni tudott bent a levegő.
Aztán úgy hozta az élet, hogy a közelmúltban újra lehetőségem nyílt buszozni. Igaz, jóval korszerűbb és kifogástalanabb állapotú járművel, mégsem teljesen önszántamból, mondjuk inkább úgy, hogy hagytam magam rábeszélni, és még mielőtt hozzátenném, hogy bár ne tettem volna, meg is állok egy pillanatra, hiszen mindent összevetve igen izgalmas élmény volt.
Izgalmas volt ismét türelmet és toleranciát tanulni, mindeközben újra felfedezve ugyanazokat az embertípusokat, akiket az évekkel, évtizedekkel korábbi utazásaim során megismertem: a nyolcvanas években rekedt, Bundesliga-frizurás sofőr, aki igyekszik mindenkivel vicces lenni, és bár ez többször nem jön össze neki, mint ahányszor igen, illemből mégis mindenki próbál nevetni a viccein; az öntudatos amazon jegyeit ma már csak nyomokban magán viselő asszonyság, aki ha törik, ha szakad, akkor is kiveszekedi magának az őt megillető ülőhelyet, hiszen az áll a jegyén, meg egyébként is nehogy már neki akarja bárki is megmondani; a vélhetően más valóságdimenzióból érkező fiatal hölgy, aki a hosszas búcsúzás megszállottjaként előbb tíz percen át az ablakon keresztül mutogatva próbál elköszönni az őt elkísérőtől, majd amikor rádöbben, hogy mégsem ez a leghatékonyabb módszer, telefonon folytatja, még legalább húsz percen keresztül; a sminkjüket tízpercenként igazgató fiatal lányok, akik minden megállás után igyekeznek valaki másnak a helyét elfoglalni, nem zavartatva magukat sem a feléjük irányuló szidalmak áradatától, sem semmi mástól; és a sort még sokáig folytathatnánk.
Ahogyan órákon át figyeltem az embereket, egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, mi lenne, ha valamilyen nem várt fordulat következtében néhány napig össze lennénk zárva ezekkel az emberekkel, vajon milyen történetek születnének, ha elkezdenénk mesélni egymásnak önmagunkról, a családunkról, a számunkra fontos emberekről, a környezetünkről meg úgy általában az élet nagy dolgairól. Mennyire lennének izgalmasak és szövevényesek, humorosak és kritikusak a mi Dekameron-szerűen épülő történeteink? Mennyire tudnánk megtalálni a közös hangot, és milyen új perspektívákat sajátíthatnánk el egymástól a mindennapjaink valóságára vonatkozóan?
A végállomáshoz közeledve azonban rá kellett döbbennem arra, hogy ezeknek az új perspektíváknak az elsajátítására legfeljebb részemről kerülhet majd sor, feltéve, ha bele tudok, bele akarok helyezkedni azokba a nézőpontokba, amelyekből ők látják a világot. Azt a világot, amely ugyanaz, mégis más, hiszen szubjektíven éljük meg, és akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a mi valóságunk a valóság, mások is ugyanannyira azt hiszik, sőt sok esetben meg is vannak győződve róla, hogy az övék az. De talán éppen a párhuzamos valóságokat átszövő merőleges szálak azok, amelyek találkozási pontokat jelentenek, és ezáltal érintkezési lehetőségeket hoznak létre a miénk és övék között, olyanokat, amelyekkel minden bizonnyal valamennyien bőven megelégszünk, hiszen egyikünk sem akarja igazán, hogy a valóságaink fedjék egymást.
