„Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindig a saját értékrendemnek megfelelően tegyem a dolgomat. Amikor lemegyek a vívóterembe, a gyerekeknek azt kell látniuk, hogy valóban a lehető legtöbbet megteszem a sikerért. Ahogyan velük viselkedem, ahogyan köztük járok-kelek, olyan értékeket kell közvetítenem feléjük, amelyek számukra is építő jellegűek lehetnek, amelyeket maga a sportág is képvisel. Tanuljanak meg küzdeni, célokat kitűzni, önállóak lenni, legyenek alázatosak, tiszteljék a másikat, és legyenek képesek elismerni mások tudását. Ez persze olykor nagyobb odafigyelést igényel részemről, mégis igen nemes feladat, amelynek örömmel teszek eleget” – nyilatkozta néhány nappal a riói olimpia után az akkor még csak kétszeres, azóta már háromszoros olimpiai bajnok vívó, Szilágyi Áron a klubja, a Vasas éttermében, ahol emlékeim szerint közel húsz percet vártam rá, mégsem bántam, hiszen nem azért késett, mert elfelejtette a találkozót, hanem azért, mert nem engedték el a gyermekek, a jövő sportolói, a jövő bajnokai, a szomszédos vívóteremből.
Szokásomtól eltérően jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem, hiszen mégiscsak egy kétszeres olimpiai bajnokkal kellett találkoznom, és ennek köszönhetően végignézhettem azokat a felemelő pillanatokat, amelyek során magam is meggyőződhettem arról, milyen mérhetetlen rajongással veszik őt körül azok a gyermekek, akik közül sokan lehet, hogy éppen neki köszönhetően kezdtek el vívással meg egyáltalán sporttal foglalkozni, illetve akik közül sokan talán éppen az ő sikereiből és példamutatásából merítenek erőt nemcsak a mindennapokhoz, hanem a céljaik eléréséhez és az álmaik megvalósításához is. Valódi példaképként tekintettek rá, és minden bizonnyal ilyen módon tekintenek ma is, hiszen a harmadik olimpiai bajnoki címe még nagyobb magasságokba emelte, olyanokba, amelyekre már nemcsak mi, magyarok figyelünk fel, hanem a világ egyéb szegleteiben élők is.
Azok az őszinte rajongással teli, gyermeki pillantások pedig amellett, hogy felemelők, reményt is adhatnak valamennyiünk számára. Reményt arra, hogy a felnövekvő generáció tagjainak igenis szüksége van hősökre, valódi példaképekre, akikre a folyamatos értékválsággal küzdő világunkban is mindenkor felnézhetnek, akiket követhetnek, akiktől tanulhatnak, akikről példát vehetnek. Olyan személyekre, akik mögött valós teljesítmény és valódi emberi történetek sora áll.
De nemcsak a felnövekvő generáció tagjainak van szüksége rájuk, hanem valamennyiünknek, hiszen ők azok, akiknek határtalan akaraterejéből, áldozatkészségéből és elhivatottságából, valamint szilárd értékrendjéből, emberfeletti küzdeni tudásából és megkérdőjelezhetetlen teljesítményéből mindannyian erőt meríthetünk a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez, még akkor is, ha olykor-olykor az elnyűtt fotelünk mackónadrágos meg szakadt pólós kényelméből úgy érezzük, kritikával illethetjük, sőt becsmérelhetjük őket azért, mert nem képesek bármely pillanatban kihozni magukból azt a teljesítményt, amelyet mi, „szakértők” elvárunk tőlük, megfeledkezve arról, hogy bizony ők is emberek, érző lények, akiknek ugyanúgy szembe kell nézniük a problémáikkal, mint nekünk, és ugyanúgy fel kell állniuk a nehéz élethelyzeteik után, mint bármelyikünknek.
A világraszóló eredményeik mellett azonban talán éppen az esendőségük teszi őket hősökké, valódi példaképekké, illetve az, hogy alázattal viselik a sikereket, és a kudarcok sem tántorítják el őket az álmaik megvalósításától, hiszen legyen szó magánéleti válságról, a pályafutásukat veszélyeztető sérülésről, esetleg a karrierjüket derékba törő komoly egészségügyi problémáról vagy bármi másról, mindig képesek felállni, és újrakezdeni a küzdelmes, lemondásokkal teli harcot annak reményében, hogy azután újra bizonyíthatnak, önmaguknak meg mindenki másnak is, egy egész országnak, sőt egy egész nemzetnek szerezve örömet és feledhetetlen pillanatokat ezáltal.
Egyebek mellett éppen ettől annyira szép a sport, azoktól a kiemelkedő emberi teljesítményektől, amelyek kristálytisztán láttatják a valódi értékeket, elterelve a figyelmünket a mindennapjainkba egyre inkább beférkőzni akaró teljesítmény nélküli tucatemberekről, illetve a véleményüket mindenáron ránk erőltető megmondóemberekről, akiket ilyen vagy olyan megfontolásból célzottan próbálnak álpéldaképekként állítani elénk, sőt, ami még veszélyesebb, a felnövekvő generáció tagjai elé is, vagyis azok elé, akik még nem feltétlenül rendelkeznek kialakult személyiséggel, szilárd értékrenddel és saját maguk által meghatározott életcélokkal, ezért könnyen befolyásolhatók, könnyen manipulálhatók, könnyen megnyerhetők bármilyen vélt vagy valós célnak, ügynek, illetve eszmének is.
A hősöknek azonban soha nem ez a céljuk. Sokkal inkább az, hogy valódi értékeket közvetítsenek a felnövekvő generáció tagjai felé, köztük például azt, hogy – amiként Szilágyi Áron fogalmazott – tanuljanak meg küzdeni, célokat kitűzni, önállóak lenni, legyenek alázatosak, tiszteljék a másikat, és legyenek képesek elismerni mások tudását. Éppen ezért annyira fontos, hogy legyünk büszkék a hőseinkre, és tanítsunk meg másokat is büszkének lenni és felnézni rájuk!
