Serer Lenke emlékére
A pontos jellemzésből szinte megismerhetünk egy embert. Ha nem ismertem volna Serer Lenkét, akkor abból a félmondatból, amit kiragadok Kabók Erika emlékező szövegéből, úgy érezném, hogy tudom, milyen ember lehetett. „Egyszerre volt harsány és kínosan szerény.”
Milyen egy harsány ember? Hangosan nevet talán, vagy indulatos, elképzelései vannak, és felkészültsége. Vagy a felkészültséget hangerővel helyettesíti. Nem tudhatjuk. Minden állítás igaz lehet. De ha hozzátesszük, hogy emellett, ezzel egyszerre pedig kínosan szerény is valaki, akkor már – amivel kezdtem is – szinte megismerhetjük az embert. Olyan valakiről van szó, aki önmagának nem fontos. Akinek mások fontosak. Akinek más fontos. Emberek, virágok, könyvek. Kiflimorzsa a fekete pulóveren. Rendetlen, kedvesen kócos haj. Testesség. Kockás szoknya, fehér blúz. Figyelem. Gombszemek. Olyan nézés, amitől a másik, ebben az esetben egy kezdő újságíróféle, író-tanonc, színházról, könyvről kritikát író tanszékes (évtizedek alatt nagyon sokan voltunk) úgy érzi, hogy van keresnivalója a pályán. Serer Lenke így tudott nézni, a telefonban végighallgatni. Nem volt kedves, velem bizonyosan nem, azonban olyan magától értetődően tette címoldalra a szövegem, ha úgy ítélte meg, hogy megfelelő színvonalú, ha úgy mérte fel, hogy kellő érdeklődést vált ki a téma, ha úgy látta, az igénytelenséggel, a provincializmussal szemben képvisel értéket a szöveg. Máskor pedig visszadobta az anyagot, mert dolgozni kellett rajta. Ezt is magától értetődő mozdulattal tette. Ahogyan nem volt anyáskodó, úgy nem volt durva sem. Személyeskedéstől mentes figyelem volt benne. Kivételes műveltséggel és felkészültséggel párosult a szerkesztői tehetsége – ahogyan azt Kabók Erika a Serer Lenkéről megemlékező írásának első mondatában leszögezte. Szerkesztő volt. Egyébként pedig egy letűnt kor embere. A harciassága, őszintesége, szellemi kockázatvállalása, a méltánytalanság szóvátétele. Nem sunyított, és nem úszott az árral. Aki ezt tanulta meg, aki ezt is megtanulta, mert olyan szerencsében lehetett része, hogy Serer Lenke keze alatt dolgozhatott, az tudja, hogy ennek nincs különösebb jelentősége. Van, aki így létezik, ezt tartja természetesnek. Nem mérlegel, és nem annak alapján dönt, hogy mások ezt miképpen fogják megítélni. Talán mégsem egy letűnt kor embere, hanem példakép. Kiflimorzsák, testesség, kockás szoknya, gombszemek. Serer Lenke soha nem azt kérdezte, amikor betévedtünk hozzá, hogy mit keresünk ott, hanem mindig azt firtatta, mire vagyunk képesek. Éppen ezért soha nem kizárt, hanem mindig befogadott. Magányos volt, és egyben csapat is. Ahogyan harsány és szerény. A figyelem az, ami megmarad. Minden egyéb eltűnik. A figyelem, ha kitüntetnek vele, örökre velünk marad.
