A sün Kató néni és János bácsi egykori kertjében lakott. Szerethetett ott, árnyékos helyek és napos sarkok váltogatják egymást, bőven teremnek a gyümölcsfák, amiknek termését a puha fűben teríti fel neki a természet. Az egykori tulajdonosok elégedetten szemlélhetik a felhők pereméről kertjüket, minden a legnagyobb rendben van. Az új tulajdonosok a füvet is lenyírják, minden tüchtig. De még nem teljesen költöztek be, így a sünt senki sem zavarta abban, hogy kényelmes élete legyen. Minden megteremtve: eső elől menedék, a fű kellő magasságúra igazítva, hogy rövid lábai ne fáradjanak el túlságosan, az étkezés változatos és bőséges. Amikor leszállt az este, és a szomszédos kertben bekapcsolt a fűlocsoló szerkezet, kellemes hűvösség árasztotta el a levegőt, ami átjutva a magas téglakerítésen, kellemes álomba zsongította a sünt. A hűvösség pihentette, a reggeli nap melengette, a kert bőséges terményei etették.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy a sün elengedte magát. Meghízott. Kövér testét nehezen bírták el kurta lábacskái, hangos szuszogása, amivel a kaputól a fáskamráig vándorolt (a kerti vetemények közelébe), még a másik utcáról ide be-beköszönő, lila nyakörves fekete macskát is megrémítették, pedig az semmitől sem riadt meg. Ezt tudom, mert mielőtt a sün felkeltette az érdeklődését, engem tanulmányozott. A teraszajtóra támaszkodva két lábon egyensúlyozott, pofácskáját úgy illesztgette, hogy a franciaablak szoba felőli oldalán lévő reluxa résein át engem megfigyelés alatt tarthasson. A fotelből időnként farkasszemet néztem vele. Amikor már bosszantott a jelenléte, mégiscsak egy koromfekete macskáról van szó, megkocogtattam az üveget. Ijesztő volt, ahogyan le sem pipált engem, a nagyanyám legalábbis így mondta volt, amikor valaki vagy valami nem vett tudomást arról, hogyan kellene viselkednie. Meg sem moccant, csak állt ott két lábon, és pofácskáját oldalra billentve lesett. Irodalmi példákkal is élhettem volna, de inkább kinyitottam az ajtót, és azt mondtam, hogy sicc! Aztán vagy elfutott, vagy én zártam vissza dühösen az ajtót.
Ez a semmitől sem megriadó, lila nyakörves fekete macska, ami egyébként a szomszéd kislányt tekinti gazdájának, rajtam csak a babona erejét gyakorolja, úgy fedezte fel magának a sünt, hogy engem várt a kapu tetején üldögélve. Bár az is lehet, hogy a szomszéd ház előtt egyedüliként megmaradt, óriásira nőtt ostorfán lakó gerléket és bagolyfiókákat figyelte. Akárhogyan is volt, a lényeg az, hogy miközben én a nagykaput csuktam be, a macska egyetlen ugrással átszelte a kocsiutat, és Kató néni meg János bácsi kerítésének vascsövei közé dugott pofácskával, égnek meredő és a végén ideges kunkorban verdeső farokkal figyel valamit. Az volt a sün. Megkönnyebbültem, hogy ezentúl akkor nem azt fogja figyelni, amint én püfölöm a betűket a számítógépen, vagy belealszom a könyvbe, amit éppen olvasok.
Valóban így történt, hogy a lila nyakörves macska áttette a megfigyelés bázisát az új alanyhoz, a sünhöz. Ami időnként ijesztő hangossággal szuszogva igyekezett a kapu felé. Ott várt rá ugyanis a macska. Nem értettem, miért nem veszi birtokába az udvart, ahogyan nálam teszi – a teraszt is beleértve, de nem tette. Illedelmesen üldögélt a kapuban, pofácskáját a vascsövek közé illesztve várakozott. A sünt ritkán láttam, de időnként hallottam a szuszogását.
Egyik reggel, amikor indultam éppen, a nagykaput kinyitva, az úttesten egy undorító, vöröslő placcsot láttam. Nem tudom másként nevezni. A sünön áthajtott az autó, kifordult belső szerveinek vöröslő nedvessége alig engedte láttatni szürke bőrét, apró tüskéit. Csak nyomokban. Nem nagyon kaptam levegőt. Dagadt volt a test, felfújódott az iszonyú hőségben. Nem volt szaga. Ezen elcsodálkoztam. Két-három nap múlva lett szaga, amikor már egészen lapos lett. Az élénkvörös színt felváltotta valami más, nem tudnám megnevezni, hogy milyen szín. Nem tudtam elvinni a sün tetemét. Gondolkodtam rajta, egyszer már a lapátot is a kezembe vettem, de megtorpantam. Teljesen egyértelmű volt, hogy a lapát önmagában nem lesz elegendő. A söprű pedig kevés segítség. Másrészt hova vigyem? Dobjam a kukába a már kevésbé bűzlő, mégis émelyítő szagokat árasztó tetemet? Vagy egyszerűen vigyem arrébb? A saroknál ejtsem le? Az is még előttünk van, de mégsem a nagykapu előtt, ahol napok óta úgy hajtom ki és be az autót, hogy elkerüljem a sünt. Kibírhatatlan a gondolat, hogy huppanna a testén az autó kereke. Elkerülöm hát, manőverezek. Ahogy múltak a napok, a sün egyre szürkébb lett, egyre laposabb, mígnem szinte teljesen eggyé vált a betonúttal. Kicsit odébb is sodródott, nyilván más autók kerekei odébb taszították. De mégis ott volt. A lila nyakörves macska viszont nem bukkant fel. Az egész eset súlyos kérdéseket vetett fel, mint például: ha kutya lett volna, ki temette volna el? Semmi közöm nem volt a sünhöz, valahogy mégis hozzám kezdett tartozni a teteme. Mindent meg lehet szokni, ezt is.
Egyik reggel, miközben elforduló fejjel nyitottam a kaput, a szemem sarkából érzékeltem a változást. Odapillantottam, és a süntetem nem volt sehol. A betonkeménységűre száradt és az út színével megegyezővé aszalódott egykori sünbunda nem volt sehol. Ez nem valami megmagyarázhatatlan rejtély, hanem a köztisztasági vállalat. Mély hálát éreztem. Legördült rólam a felelősség súlya. De emlékeztetett rá a nagydarab szürkés folt a nagykapu előtt.
