Óvodáskoromról viszonylag kevés emléket őrzök. Azoknak a zöme is inkább valamilyen közösségi eseményhez, esetleg csínytevéshez, vagy az általa kiváltott büntetéshez kapcsolódik. Ma már persze nevetek rajtuk, ahogyan nevetünk valamennyien az efféle történeteinken, amelyeket a leginkább egy-egy megsárgult fénykép, vagy az emlékeink foszlányai segítségével idézünk fel. Az óvodától való búcsúzás pillanataira azonban viszonylag élesen emlékszem. Bizonyos részletek persze már feledésbe merültek, az azonban nem, hogy a záróünnepségen mindannyiunknak egy-egy hónapot kellett megjelenítenünk. Az óvó néni rám osztotta a szeptembert, az iskolakezdés hónapját. Pedig sokkal szívesebben lettem volna, mondjuk, az április, a bohókás, sárga esőkabátos, mintsem az ünneplőbe öltözött, iskolatáskás. De hatévesen az ember igyekszik nem vitatkozni, hanem a lehető legjobban megoldani a rászabott feladatokat. Feltéve persze, ha olyan neveltetésben részesült.
Ha azonban mai szemmel visszagondolok az akkori önmagamra, minden bizonnyal én is a szeptembert osztanám magamra, hiszen sok társamtól eltérően már óvodáskoromban tudtam írni, olvasni, számolni, amiknek az alapjait játékos formában sajátítottam el, kifejezetten élvezve az ilyen típusú feladatokat, illetve a velük járó sikerélményeket.
Úgy tűnhetett tehát az óvó néni számára, hogy minden adva volt ahhoz, hogy örüljek az iskolakezdésnek, illetve ahhoz is, hogy majd szeressek iskolába járni. Eleinte még talán így is volt, hiszen kiváló pedagógusok kezébe kerültem, később azonban mindennek ellenére nemcsak nem erősödött, hanem kifejezetten gyengült az iskolához, mint intézményhez való ragaszkodásom. Magával a tanulással soha nem volt különösebb gondom, az mindig viszonylag gyorsan és könnyen ment, ám amikor azt kérdezték tőlem, szeretek-e iskolába járni, soha nem tudtam teljes meggyőződéssel azt állítani, hogy igen. Sok idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, igazából nem is annyira az iskola jelentette a problémát, mintsem inkább a vele járó kötöttségek. Azok miatt lett úrrá ugyanis rajtam minden év augusztusának utolsó napjaiban az a megmagyarázhatatlan belső feszültség, amely a tanévkezdést övezte, sőt nemcsak augusztus végén, hanem szinte minden vasárnap délután is, amikor a hétvégi pihenés után újra az lebegett a szemem előtt, hogy másnap reggel megint iskolába kell mennem, ahol a szabályok, a feladatok, a kötelezettségek határozzák majd meg az életemet.
A minap, amikor az egyik kedves ismerősöm nagyjából két és fél évtizeddel ezelőtti adatok után kutatott, és abban bízott, hogy segíteni tudok neki, hosszas keresgélés után ráakadtam az általános iskolai oklevélgyűjteményemre, és ebben ráleltem a szükséges információkra. Némi büszkeséggel lapozgattam, furcsa volt számomra, hogy azt a rengeteg elismerést mind én szereztem. A zömére már nem is emlékeztem. Aztán kissé elszégyelltem magam, mert azt sem tudtam, hol tartom őket, és a fél házat fel kellett túrnom, mire rájuk akadtam, majd azon kezdtem morfondírozni, vajon mennyiben határozták meg ezek a mára már megsárgult dokumentumok az akkori életemet, illetve kihatottak-e, és ha igen, miként a későbbire?
Kétségtelen ugyanis, hogy sokan az eredményeink alapján ítélnek meg bennünket, különösen akkor, ha nincsenek valós információik rólunk. De vajon mennyire reális kép rajzolódik ki velünk kapcsolatban, ha csupán számok alapján próbálnak táblázatokba, illetve tulajdonságok alapján kísérelnek meg skatulyákba szorítani bennünket? És vajon milyen tényezők határozzák meg, hogy mi mekkora jelentőséget tulajdonítunk ezeknek a skatulyáknak? Illetve mekkorát a múltbéli sikereinknek? És mi határozza meg, hogy azok milyen utat jelölnek ki számunkra? Vagy mire predesztinálnak bennünket a skatulyák, amikbe mások helyeznek minket, illetve amikbe mi helyezzük önmagunkat? Nem utolsósorban, vajon akkor is ilyesmin gondolkodnék, ha egykor az ünneplőbe öltözött, iskolatáskás helyett a bohókás, sárga esőkabátos szerepét kaptam volna meg?
