Kissé szégyenkezve vallom be, hogy csak öt-hat évvel ezelőtt hallottam először Piroskáról, arról a fiatal lányról, aki egykor – már hatvanhat esztendeje – itt járt a felsőhegyi vasútállomáson, poszterszerű képei pedig néhány hete díszítik a vasúti épület ablakait. Nem is könnyű eldönteni, róla írjak-e, vagy a falu önkénteseiről, akiket okkal süvegelhetünk meg, nem is csupán azért, mert Piroskát a kirakatba tették, hanem amiatt is, mert az aprócska állomást befestették és berendezték. Ottjártamkor, fél évtizede még igencsak taszító volt a váróterem az utazók számára, amikor kívül-belül omlott a vakolat, most meg inkább derűlátást ébresztően csalogató. Láthatott is nemrégiben ország-világ néhány tévécsatorna által riportot róla és az önkéntesekről. Gyakorinak nem mondható, hogy fővárosi tévéstábokat is el tudjon csalogatni egy vajdasági faluszéli vasútállomás, és aztán a közösségi oldalon hét és fél ezer látogató tekintse meg a riportot.
Azt mindeddig senki nem tudta megmondani, hogy Piroska 1955-ben hogyan s miért éppen erre az állomásra került, mindenesetre itt forgatták, azaz Hódmezővásárhelykutasipusztán a Gyakran gondolok Piroskára című német film számos jelenetét – Piroska az állomásfőnök lánya –, mások szerint a szomszédos oromhegyesiek voltak a statiszták, a Balatont pedig a Palicsi-tó helyettesítette. Azt csak sejthetjük, hogy a nyugatnémet forgatócsoport könnyebben boldogult, szabadabban mozoghatott akkoriban nálunk, mint Magyarországon.
Szó nélkül is hagyhatnánk a romantikus, bár happy end nélküli szerelmi történetet pusztástul és csárdásostul, ha régen feledésbe merült volna, de kiderült, hogy a német tévécsatornák ma is gyakran adják a filmet, sőt nemrégen a magyar M3 is bemutatta föliratozva. Az internet meg bármikor kínálja.
Persze a film nem azonosítható az irodalommal, bár hosszú élete arra utal, hogy vetekszik Hugo Hartung regényével, amelyet több millió példányban olvashattak számos országban. Talán az író nem tudott szabadulni az egyetemista korában átélt élményeitől, ezért „írta ki magából” harminckét év után a történetet, s a következő évben már a filmet is láthatta a közönség.
Ezt követően pedig filmturizmus indult meg, no, nem Felsőhegyre, hanem az igazi Kutasipusztára, a mai Székkutasra. Profitálnak is a Piroska-mítoszból: megnyitották az író emlékszobáját, szobrot állítottak neki, posztumusz díszpolgárrá választották. Miért ne lehetne varázsa a pusztának? Ha pedig egy német fedezi föl, kijár neki a turistákat is csalogató tisztelet.
Persze a felsőhegyi önkénteseket nem kizárólag a filmforgatás ilyesféle megörökítésének az ötlete dicséri, bár az is. Mert aki a képeket látva szerez tudomást a filmről, kicsit akár a lokálpatriotizmusát is hizlalhatja: miért ne volnék büszke a falumra, ha filmen is szerepel. És Piroska, avagy Liselotte Pulver sem elvetendő látvány.
Az önkéntesek pedig úgy gondolták, kijár tán ennyi jó a helybelieknek, hogy amíg a vonatra várnak a fölújított vágány mellett, képeket nézegessenek, üldögéljenek a kényelmes fotelokban a tiszta szobában, esetleg föllapozzák a tucatnyi könyv valamelyikét. Mert inkább szoba ez, mintsem váróterem. Állítólag a film is megnézhető lesz a sarokban elhelyezett televízión.
Az állomásra igyekvők pedig biztosan nem fognak eltévedni, mert az út mellett fölállított tábla – természetesen Piroskával – jelzi: Felsőhegyi vasútállomás, némileg egyensúlyba hozva a honi kétnyelvűség mérlegét.
Így találkoztak hát ismét a felsőhegyiek sok év elmúltával Piroskával a vasútállomáson. És nem is rossz, sőt hangulatos ez a viszontlátás.
