Hiányos öltözetű, nem túlzottan tehetséges műsorvezető, aki később űrturistává szeretett volna avanzsálni. Két szebb időket is megélt, idősödő színésznő, akik közül az egyik azóta már azon a bizonyos égi színpadon szórakoztatja a közönségét. Együtt énekelik, nem túl nagy átéléssel, inkább csupán mímelt lelkesedéssel – ez azonban mit sem változtat a lényegen, a helyzet groteszkségén – a jól ismert Szeressük egymást, gyerekek! című dalt, komolynak szánt, mégis könnyednek ható üzenetként a mindennapok embere számára.
A furcsa jelenet mesterkéltségének és harsányságának sajátos kétarcúságával még ma, évekkel később is bántóan kellemetlen emlékképe egy azóta már megszűnt televíziós csatorna reggeli műsorának. Még akkor is, ha az idő – mint tudjuk – majdnem mindent… Mert azért van, amit mégsem.
Ennek ellenére nem hagy szabadulni a gondolat, a játék öröme megélésének lehetősége, vajon mi történne akkor, ha ezt a bántóan kellemetlen, gyermekkori emlékképet lecsupaszítanánk a groteszkségétől, illetve ezzel egyidejűleg megpróbálnánk elvonatkoztatni a szeretetteljesség megélésének kötelezőérvényűségétől is, és egy pillanatra csupán a kölcsönösség elvének lehetőségeire koncentrálnánk. Azokra a lehetőségekre, amelyekről még ma, évekkel később, sőt, talán ma még inkább, mint évekkel ezelőtt, hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Egymást, egymásnak, egymásért. Megbecsüljük egymást, segítünk egymásnak, minden tőlünk telhetőt megteszünk egymásért. Ugye, milyen jól hangzik? Mert kétségtelen, hogy szükségünk van egymásra. Szükségünk van arra, hogy érezzük, számíthatunk egymásra, és azt is, hogy milyen nagy fokú biztonságérzetet adhatunk, és milyen jelentős támogatást nyújthatunk egymásnak.
Egymás. Ezt a szót választották meg a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap felkérésére az anyanyelvi kultúra ápolása érdekében létrehozott Montágh Testület tagjai az elmúlt év szavának, ugyanis szerintük ez a szó kifejezi, hogy mindannyian felelősek vagyunk önmagunk mellett másokért is, ráadásul – ahogyan a testület tagjainak indoklásában szerepelt – egymás kölcsönös segítése az elmúlt évben az élet minden területén megmutatkozott, éppen ezért úgy érezték, ez a szó talán soha nem volt annyira időszerű, mint amennyire most annak tekinthető.
De vajon a mindennapok során, amikor naivan azt hisszük, hogy csak egyetlen igazság van, a miénk, képesek vagyunk-e odafigyelni egymásra, egymás véleményére, gondolataira, szavaira? Tudunk-e beszélgetni egymással? Tudunk-e vitázni egymással, amikor nincsenek érveink, csak szavaink meg üres frázisaink? Sértők, becsmérlők, megalázók. Olykor megsemmisítők. Frusztrációkból fakadók. Dühből, keserűségből és gyűlöletből táplálkozók. Így könnyebb, ez kétségtelen. Mert nem kell szembenéznünk. Sem másokkal, sem önmagunkkal.
Pedig ha szembenéznénk önmagunkkal, és odafigyelnénk egymásra, ha meghallgatnánk egymást, talán könnyebb lenne segítenünk másokon, illetve mások segítségével önmagunkon is. És ha egymást segítve szállnánk síkra a számunkra fontos célokért, talán könnyebb lenne felülemelkednünk a nehézségeken, illetve elérnünk mindazt, amit szeretnénk.
Mert segíteni számtalan módon lehet. Olyan dolgokkal is, amelyek belőlünk fakadnak, amelyek mi magunk vagyunk. Gesztusainkkal, szavainkkal, mondatainkkal, tetteinkkel vagy akár a puszta jelenlétünkkel is. És mindeközben mi magunk is többé válhatunk. Legyen most ez az új kihívás: ne harsányan és mesterkélten, hogy évek múlva bántóan kellemetlen emlékképként derengjen fel előttünk, hanem halkan és őszintén, hogy évek múlva is felemelő érzéseket idézzen fel bennünk, és büszkeséggel töltsön el minket, mondjunk egy-egy jó szót egymásnak! Egymásért és önmagunkért!
