Nem egyszerű bújócska, hanem egyben verseny is. Ki ér oda hamarabb a fához, a falhoz, ahol a hunyó elszámolt százig, hogy tenyerével háromszor ráütve a fára, falra, elkiáltsa magát: ipiapacs! És büszkén nézzen körül, mert legyőzte a hunyót, ő ért előbb oda. Vagy a hunyó nézzen körül büszkén, hogy megelőzte azt, aki elbújt, időben meglátta, észrevette, talán csak a csíkos trikója villant meg a napfényben, de az is elegendő volt, hogy észrevegye, és visszafordulva trappolni kezdjen, ordítva üsse a fát, falat: ipiapacs!
Összejöttek a gyerekek az utcában, összejöttek a nagyszünetben vagy lyukasórán, és némi tanakodás után úgy döntöttek, ipiapacsot fognak játszani. Ami bújócska ugyan, de izgalmas.
Nem mintha az elbújás és meglelés nem volna izgalmas. Remegő érzés, bizsergető. Titkos. Eldönthetetlen, melyik az izgalmasabb: amikor keresel, vagy amikor keresnek. Amikor elbújsz, vagy amikor meglelsz. Ugyanakkor ebből az izgalomból hiányzik a tét. Túlságosan ártatlan. Önmagáért való. Szórakozás és semmi több. Az idő múlatása. Tudják ezt a gyerekek is, akiket mindig vonz a huncutság. Nem az, hogy próbáljuk ki azt, amit nem szabad, hanem az, hogy miképpen lehet izgalmasabb az, amit szabad.
Az ipiapacs nem más, mint amit szabad, azonban izgalmasabb. Nem egészen annyira, mintha nem volna szabad, de azért éppen eléggé. Mert próbára teszi az embert. És kiderül, hogy ki a jobb, gyorsabb, találékonyabb. Mintha erre menne ki a játék. Holott csak ipiapacs. Aztán egyik pillanatról a másikra vérre megy. Nem szó szerint, azonban mégis. Akkor is, ha egy csöpp vér sem hull a földre, fűre, szárkúpra, rőzserakásra. A barátból ellenség lesz, akinek futásába az igyekezet mellé egy csipetnyi gyűlölet is vegyül, így akár fel is lökheti a másikat, amikor szinte utoléri őt. Hempergés, kitágult pupilla, döbbenet. Hüppögés. A másik háromszor ráver a fára, falra, tiszta erőből, a kéreg felsérti a tenyerét, a fehér mész beleragad a tenyerének vonalaiba, miközben ordítja: ipiapacs!
Nem az a fontos, hogy ki a győztes, hanem az, hogy ki a vesztes. Nem egy győztes van, hanem egy vesztes. És a többiek újra elbújnak, gyorsan, találékonyan, összenéznek, kuncognak, kinevetik a vesztest. Ám nem játszanak össze. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa és lassúságának a foglya vagy ügyességének King Kongja. Pillanatok alatt hordává alakulnak, a vesztes pedig alkarjára támaszthatja verítékes homlokát, hogy újra számolni kezdjen. Haja a homlokába tapad, lábai remegnek, legszívesebben hazamenne, nem akar már ipiapacsozni. Arra sétál egy lány. Magas, lábai a nyakáig érnek, szoknyája áttetsző, köldöke meg-megvillan, miközben mellei remegnek lépéseitől. Nyelvét picit kiölti, éppen csak annyira, hogy a nap belenevessen a szájába, bukfencet vessen rózsaszín nyelve hegyén. És odasúgja, hogy a vaskapu mögé bújt egyikük. Ő van legközelebb. A gyermek eljut a százig, tekintetével elsősorban a lányt keresi, nem is a többieket. De nem lát senkit se közel, se távol. Talán káprázott a szeme, megcsalta a füle? Vállat von. Elindul a vaskapu irányába, az ütköző mellett látja is a poros szandálból kikandikáló lábujjakat. Nem hisz a szemének, hiszen miképpen lehetséges ez, hogy meglátta? Megfigyelőképessége ugyan nem rosszabb a többiekénél, hanem lassúbb. Megvonja újra a vállát, a biztonság kedvéért hátrálni kezd, hogy kellő közelségbe legyen a fához, falhoz, majd elordítja magát, látlak, Mixi, ott vagy a vaskapu mögött, és már veri is a tenyerével a fát, a falat, háromszor, szinte csoda, hogy nem töri el a csuklóját, úgy ordítja, ipiapacs! Hirtelen a győztesek közé tartozik ő is, már nem számít, hogy ki hova bújt a többiek közül, de mégis, éppen most, amikor már nincs is tétje, mint aki megtáltosodik, úgy lát a szemével, mint aki szárnyakat kapott, úgy repül a poros úton, látlak, látlak, látlak, ipiapacs, ipiapacs, ipiapacs!
Hirtelen elterül a fűben, lelkét átjárja a boldogság. A lányok, a lányok angyalok – suttogja. És valóban, mióta a világ világ, s még két nap, így volt és így lesz.
