Futárnak állt a szomszéd Pisti, aki nagyon élvezi az új munkát, hiszen naphosszat élhet régi szenvedélyének, a kerékpározásnak, ráadásul viszonylag jól is keres vele, csak hát az anyja folyton aggódik érte, ugyanis veszélyesnek tartja a tevékenységét a miatt a fránya nagy forgalom miatt, amiért persze egyrészt őt is meg lehet érteni, másrészt viszont ideje lenne elfogadnia, hogy a fia felnőtt, saját életet akar, meséli az egyik kedves barátom, aki már jó ideje nagyvárosban él, mondhatni, félig-meddig ott is szocializálódott, szemben velem, aki mindig is a kisvárosra esküdött, sőt kifejezetten ragaszkodott is hozzá. Nálunk persze nagyobb hírértéke lenne Pisti történetének – akit egyébként jómagam nem is ismerek, legfeljebb csak látásból vagy még inkább hallomásból, ami azért általában nem feltétlenül fedi a valóságot –, hiszen errefelé jóval nagyobb kuriózumnak számít az ilyesmi, mint arrafelé. Pláne a biciklis. Autós még csak-csak akad.
A nagyvárosi ismerőseim közül egyébként – az említett barátomat leszámítva, aki igyekszik minél kevesebbet foglalkozni a környezetében tapasztalható problémákkal, és bevallom, sokszor érzem úgy, hogy nagyon is jól teszi – mind többen panaszkodnak a biciklis futárokra, mondván, eszeveszett sebességgel száguldoznak a városban, áthágva mindazon szabályokat, amelyek a biztonságos közlekedés feltételeit lennének hivatottak szavatolni a lakosság számára. Mi, kisvárosiak ezzel szemben irigykedve mondogatjuk, milyen jó nekik, amiért pillanatok alatt hozzájuthatnak szinte bármihez, amihez kedvük szottyan, ráadásul úgy, hogy szinte egy szalmaszálat sem kell érte keresztbe tenniük. Az ételt ugyan már nálunk is házhoz hozzák, ha szeretnénk, csak nem biciklivel, hanem autóval, amivel nincs is különösebb gond, hacsak nem vagyunk megrögzött környezetvédők, hiszen egy kisvárosban nincs akkora forgalom, hogy az autóval való közlekedés esetlegesen több időt vegyen igénybe, mint a kerékpárral történő. Nem úgy a nagyvárosban, ahol az idő talán még fontosabb tényező, mint nálunk, a kicsiben, hiszen gyorsabban múlik, és ezért talán nagyobb értéke is van, legalábbis ők hajlamosak ezt hinni.
Emlékszem, egyszer, amikor a kisvárosi nyugalmamat éppen a nagyvárosba próbáltam átültetni, és ennek jegyében szépen beosztottam az időmet, mondván, amíg megrendelem az ebédemet, addig lesz időm nyugodtan lezuhanyozni, és felkészülni a finom falatok elfogyasztására – mert nálunk, a kisvárosban szeretünk fel is készülni rá, a faluban meg aztán főleg, ott igazi rituálészerű tevékenységsorozat előzi meg az evést, legalábbis így képzeljük mi a saját perspektívánkból –, a nyugalmamat olyan hamar megtörte a futár csengetése, hogy még a zuhanyozással is alig sikerült végeznem, nem beszélve a többi tervezett tevékenységről, amelyekről kivétel nélkül le kellett mondanom, ez azonban cseppet sem zavart, sőt voltaképpen örültem is neki, hiszen farkaséhesen az ember leginkább egy dologra tud gondolni, az evésre. A futár gyorsaságát annak rendje és módja szerint megfelelő mértékű borravalóval igyekeztem meghálálni, aminek szemmel láthatóan nagyon megörült, és hasonló esetben minden bizonnyal Pisti is így tesz majd, hiszen jó fizetés ide vagy oda, egy kis extra sosem árt.
Egy másik alkalommal egy másik ország nagyvárosában kevésbé örömteli módon zárult a rendelésem története, aminek a fő oka nem is a gyorsaság hiánya volt, annak ellenére, hogy eleinte azt hittem, hanem valami egészen más. Nem sokkal a rendelést követően némi bizonytalansággal a hangjában hívott fel a futár, hogy a megadott címen van, ám nem találja azt az ajtót, amelyen kopogtatnia kellene. Sebaj, mondtam, megoldjuk, gyorsan leszaladok az épület elé, és átveszem a küldeményt. A terv első része annak rendje és módja szerint meg is valósult, ugyanis leszaladni valóban leszaladtam, ám a futár sehol sem volt, aztán egy ideig próbáltuk egymást útba igazítani, miközben már több mint fél óra is eltelt a rendelés óta, és mint tudjuk, az éhes ember számára az idő még lassabban múlik, mint a jóllakott számára, mígnem végül kiderült, hogy az utca és a házszám valóban stimmelt, csupán a város nem, az a néhány száz kilométernyi távolság pedig, ami abban a pillanatban köztünk volt – nem is annyira köztem és a futár között, hanem sokkal inkább köztem és az ebédem között –, legyőzhetetlen akadályként tornyosult előttünk, olyannyira, hogy csakhamar pontot is tettünk az addig viszonylag kedélyes beszélgetésünk végére. Azt, hogy mi lett az ebédem sorsa, máig nem tudom, azt viszont igen, mennyire örültem annak, hogy nem reagáltam ingerültebben, ugyanis – mint kiderült – a hiba az én készülékemben, egészen pontosan a telefonomra letöltött applikációban keletkezett, amely saját életre kelt, és akaratomon, sőt tudtomon kívül más városba helyezett át.
Ma már persze nevetek a dolgon, bízom benne, hogy az ismeretlen futár is, azt pedig csak remélni tudom, hogy szegény Pistinek nem kell majd hasonló esettel vagy esetekkel szembenéznie, ahogyan azt is, hogy az ügyfelek nem veszik majd el a kedvét az új munkájától, arról ugyanis, hogy olykor mennyire nehéz emberekkel dolgozni, sokan és sokat tudnánk mesélni. Mindenesetre: Kitartás, Pisti!
