„…kisfiam, ha valami közéletit kérdeznek tőled, akkor mondd azt, hogy az időjárás ma nagyon szép. Jót akart, mégsem szerettem, hogy gyávaságra oktat.” Az idézet Háy János Kik vagytok ti? című kötetének Szabó Magdával foglalkozó fejezetéből származik. Azt is írja, hogy megáldotta az olvasói gyerekeit, mintha ő volna Teréz anya, ami zavarta az elbeszélőt, mert író volt, és nem a nemzet lelkésze. Ez jó mondat, szeretem. Igaz, egy kicsit furcsának találom a Teréz anyához való hasonlítást, de benne vagyok az ökumenizmusban, nem azért mondom. Csak ha már Teréz anya, akkor az inkább Jókai Anna. Úgy értem, a lelkiség felől nézve, nem a póz meg a huncutság felől, ami mindkét írónőben megvolt.
Ismertem mindkettőjüket. Éppen úgy, mint az Alan Arkin alakította szereplő Warren Beattyt az Argo című filmben, hogy egymás mellett álltak a férfimosdóban. Jókai Annát a Nemzeti Színház mosdójában „ismertem meg”, barátnőitől körülvéve rúzsozta a száját, és a tükörből engem figyelt. Bólintottam, semmi több. Úgy tűnt, elvárta volna, hogy odalépjek. Szabó Magdával is hasonlóképpen ismerkedtem meg, csak nem egy színház, hanem egy vidéki művelődési ház mosdója volt a jelenet tanúja. Némán álltam és bámultam, miközben ő a tükörből figyelte az arcom. Bólintottam felé, ő pedig kivárt, majd látva keskenyre szorított szám, ellibbent.
Manapság akkor is a közéletről beszélnek az írók, amikor az időjárásról cserélnek eszmét. Bár ez mindig is így volt. De talán nem mindenkor ennyire pőrén, lecsupaszítottan, közönségesen és direkt módon. Ha van valamiféle tanulsága az elbeszélő által Szabó Magda szájából kijövő mondatnak, akkor az nem egyéb, mint az, hogy amikor irodalomról van szó, akkor vigyázzunk, miképpen engedjük be a közéletiséget. Talán legjobb az, ha különválasztjuk a kettőt, hiszen mindenképpen beszüremlik a műbe. „Minden alkotó sérelmekből dolgozik, ez adja az energiát, a vágy, hogy a világ rendje helyreálljon, s neki olyan sérelme volt, ami pakolható volt más-más mű, más-más történet mögé, úgy, hogy mindig megőrizte minden teremtménye mögött a saját arcát is.” Ezt is a Szabó Magdáról szóló fejezetben lehet olvasni. Úgy hiszem, ezért érdemes Szabó Magda inasának lenni a magyar irodalomban. Ezért kell a szabómagdásodáson dolgozni. Hiszen a magyar irodalmat a magyar történelemből táplálkozó alkotói sérelmek tették izgalmassá, amikből művek születtek, alkotások jöttek létre. Alkotások, amik természetesen nem azonosak a szerző életével, így Szabó Magda életével sem.
Ez a titok, a megfejthetetlen és ma már talán érdektelen is. Hogy nincs magánember az író mögött, hanem csak a mű van, abban pedig elrejtve, akár egy varázsképen, ő maga is. Felfedezhető, újra és újra meglelhető.
Manapság éppen fordítva, a magánember van, és ahhoz kapcsolódnak a művek. A sérelmek, amelyekből az író dolgozik, nem a műben jelennek meg, hanem mindenféle platformon, visszaélve az olvasók érdeklődésével. Hiányzik ebből az elegancia. De ami ennél ijesztőbb, hiányoznak ebből az olvasók. Statisztákká válnak, szurkolókká, akik nem az esti lámpafényben forgatják a könyvet, hanem ringbe szállnak a szerző mellett vagy ellen. Ijesztő látvány, azonban remek szórakozás azoknak, akik a magyar irodalmat leviszik a közönséges általánosítások és sértegetések szintjére, reagálva egy-egy író kijelentésére.
Bár az is igaz, hogy néha olyan érzésem van, mint Rejtő hősének, aki nem tudja eldönteni, hogy akik ebben részt vesznek, összebeszéltek-e egymással, vagy nem beszéltek össze. Hiszen mindannyian jól járnak, mert mindannyian statisztákra, szurkolókra számítanak, és az olvasók oly régóta nem érdeklik őket. Miközben mindannyiuk szája tele van azzal, hogy a magyar irodalom.
Egyébiránt az időjárás ma nagyon szép.
