Azt hiszem, hosszú idő után újra beleszerettem. Félreértés ne essék, a gyanútlan kijelentés ezúttal csupán gyermekkorom nagy szerelmére, egyik kedvenc sportágára, a teniszre vonatkozik. Az elmúlt hetek történései ugyanis újra bebizonyították számomra, van remény. Van remény arra, hogy a sportág elitjében a lélektelen erőgépek szerepét újra átvegyék, vagy ha úgy tetszik, még ha csak időszakosan is, visszavegyék a kreatív, gondolkodó, ésszel (is) játszó egyéniségek.
Persze, előfordulhat, hogy korai az örömöm, amire jócskán akadt példa az elmúlt évek során, sőt valószínűleg a jövőben is akad majd, mégis jólesik optimistának lenni. Nem tagadom, miért is tenném, az optimizmusom felélénküléséhez nagyban hozzájárul az is, hogy az egyik közelmúltbeli világesemény kapcsán úgy döntöttem, haladok a korral, és letöltöttem egy applikációt a telefonomra, amelyen kiválóan nyomon tudtam követni az aktuális tornával kapcsolatos híreket, naprakész információkat kaptam a mérkőzések eredményeiről, a játékosok állapotáról, nyilatkozatairól és egyéb megnyilvánulásairól, szóval minden ott volt egy helyen, semmit nem kellett keresgélnem, aminek természetesen nagyon örültem, egészen addig, amíg fel nem figyeltem arra, bizony a legnépszerűbb közösségi oldal is azonnal észlelte, hogy kifejezetten érdekel a téma, és attól kezdve számtalan olyan tartalommal árasztotta el az üzenőfalamat, amelyek az újra fellángoló szerelem kibontakozását vagy éppenséggel elmélyülését voltak hivatottak tovább erősíteni. Összeszámolni is nehéz lenne, hány csodálatos teniszmeccset és mérkőzés-összefoglalót tekintettem meg az elmúlt napok során a nyolcvanas, kilencvenes évekből. Egy részüket eredetileg is csak hallomásból ismerhettem, vagy egészen kicsi koromban még abból a nővérem által összeállított teniszes füzetből, amelybe gondosan összeválogatva ragasztotta bele a kedvenceiről szóló cikkeket meg a hozzájuk illő képeket. Chris Evert és Martina Navratilova nagy csatáit például leginkább onnan ismertem, Steffi Grafét és Szeles Mónikáét viszont már személyesen is végigkövettem, hiszen ők már jobbára az én teniszes füzetemben szerepeltek, amely az elsőnek, vagyis a nővéremének a folytatása volt, magam is hasonló igényességgel válogattam össze a benne szereplő tartalmakat. Ma is élesen emlékszem egy-két hangzatos címre az akkori Magyar Szókból, vagy Árpi bácsi kiváló mérkőzés-összefoglalóinak egy-egy kiragadott mondatára, amelyek olyan mélyen beégtek az emlékezetembe, hogy talán még ma is fel tudnék idézni közülük egyet-kettőt.
Jó érzés volt újra látni őket, akárcsak Agassit meg Samprast, Beckert meg Edberget, hogy távolabbra ne menjek az időben. Olyannyira, hogy magam is kedvet kaptam ahhoz, hogy előkeressem a teniszfelszerelésemet, amely ma már nyilvánvalóan sokkal jobb minőségű, mint amivel egykor a korosztályos bajnokságokat nyertem, mégsem tudok már olyan szinten játszani vele, mint ahogyan azt akkoriban azzal a kezdetlegessel tettem. De hát bizonyos szempontból ez az élet rendje.
És bár a késztetés valóban rendkívül erős, arra egyelőre nem vetemedtem, valószínűleg most még nem voltam elég bátor hozzá, hogy gyermekkorom meghatározó helyszínére, a teniszpályára is ellátogassak. Az embernek ugyanis olykor fel kell ismernie, ha a fizikai állapota, az erőnléte meg a teljesítőképessége nincs éppen a csúcson, vagy finomabban szólva, ha ezeken a területeken van hová fejlődnie. Éppen ezért, meg persze azért, hogy a lelkesedés el ne tűnjön, úgy döntöttem, visszalépek egyet, és a tenisz helyett az asztalitenisz felé fordulok, amit bár soha nem űztem versenyszerűen, annak idején mégis vérre menő csatákat vívtunk az ebédlőasztalon felállított játék pingpongszettel, és bár igen messze voltam a profi szinttől, hiszen a mozdulataim jelentős részét a teniszből ültettem át az asztaliteniszbe, ami kívülről nézve talán kissé megmosolyogtatónak is tűnhetett, mégis jobbára eredményesnek bizonyultak a törekvéseim.
A kihagyhatatlan akciók, mint mindig, ezúttal is megtették hatásukat. Az interneten vásárolt asztal azóta már meg is érkezett. Sőt, az összeszereléshez is hozzáláttam, és büszkén jelenthetem, félig már el is készültem vele, teljesen csak azért nem, mert mint tudjuk, a jó munkához idő kell, annak meg, ugye, mindig híján van az ember. Persze, senki ne gondolja, hogy hetekről, netán hónapokról van szó, csupán egy-két napról beszélünk, ami talán még vállalható csúszást jelent egy ilyen volumenű projektum esetében. Mindenesetre alig várom, hogy elkészüljön. Addig azonban, amíg erre nem kerül sor, maradnak a régi teniszmeccsek a telefonomon, ugyanúgy, ahogyan megmarad a szerelem meg a sportág jelenébe és jövőjébe vetett hit és remény a valóságban.
