Az emberek többsége fél egyedül maradni a saját gondolataival, fél szembesülni a saját problémáival, mondta még évekkel ezelőtt az egyik pszichológus ismerősöm. Azt máig sem tudom eldönteni, valamiféle célzás akart-e lenni részéről ez a mondat, vagy pusztán ténymegállapítás, mindenesetre akár egyik, akár másik, célba ért, hiszen azóta is sokszor gondolkodtam rajta, akkor is, amikor minden bizonnyal bennem is voltak hasonló félelmek, és most is, amikor már jóval kevésbé érintenek az ilyen problémák, hiszen az embernek, bárhol is tart a személyiségfejlődés útján, előbb-utóbb rá kell jönnie arra, hogy a problémáinak, a nehézségeinek a gyökerei – bármennyivel is könnyebb olykor másokat okolni miattuk – sokszor nem másokból, hanem sokkal inkább önmagából fakadnak, ugyanúgy, ahogyan a változás lehetőségét és a változtatás esélyét is elsősorban mi magunk adhatjuk vagy teremthetjük meg önmagunknak, ahelyett hogy másoktól várnánk azt.
Mindehhez pedig nélkülözhetetlen az is, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, a saját erősségeinkkel és gyengeségeinkkel, lehetőségeinkkel és korlátainkkal, illetve minden egyéb olyan dologgal, amelyekre csakis akkor lehet reális rálátásunk, ha nem hazudunk magunknak, ha kíméletlenül őszinték tudunk és merünk lenni önmagunkhoz, ami sokszor nehezebb, mint azt bármikor is gondoltuk volna, napjainkban meg talán még inkább az, amikor a világ azt várja el tőlünk, hogy folyamatosan többnek, szebbnek mutassuk magunkat, mint amennyik és amilyenek valójában vagyunk, hogy lépten-nyomon azt bizonygassuk, milyen tökéletes az életünk. A látszat fenntartása kétségtelenül óriási energiabefektetést igényel valamennyiünk részéről. Ám még ennél is nagyobb veszélyeket rejt magában az, ha egy idő után magunk is elkezdünk bedőlni a látszatnak, magunk is elkezdjük elveszíteni a határt a valóság és az általunk kreált látszatvilág között.
Nemcsak azért, mert ezáltal nevetségessé vál(hat)unk mások számára – gondoljunk csak bele, hány meg hány ilyen ismerőse van valamennyiünknek a közösségi oldalakon –,hanem azért is, mert az ilyesmi nagyon gyorsan kóros méreteket ölthet, amely állapotból külső segítség nélkül már nagyon nehéz sérülésmentesen visszatérnünk a normális kerékvágásba.
Megannyi egyéb ok mellett ezért is szeretem annyira a nyaralásokat, mert a végeláthatatlan kékség messzire nyúló horizontjában való elmélyülés lehetőséget teremt arra, hogy ha csak rövid időre is, egyedül maradjak önmagammal, a saját gondolataimmal, hiszen amikor az emberben nem motoszkál ott folyamatosan a teendők futószalagjának végtelen zakatolása, amikor nem nehezedik rá súlyos teherként a határidők súlya, amikor nem övezik számonkérő tekintetek a szívességkérések kifogyhatatlan tárházát, akkor tud igazán elmélyülni a saját belső világában, ami elképesztően izgalmas utazás lehet, különösen akkor, ha időnként arra is alkalmat teremt, hogy mások szemével lássa önmagát, a szüleiével, a barátaiéval, az egykori és a jelenlegi szerelmeiével és nem utolsósorban egykori önmagáéval, mert elképesztően izgalmas látni, hogy a gyermek, aki volt, hogyan tekintene a felnőttre, aki lett, hogyan ítélné meg a cselekedeteit, miként tekintene a döntéseire, hogyan látná, mi valósult meg abból, amiről álmodott, s mi az, amiben még a legmerészebb álmait is sikerült túlszárnyalnia.
De hogy ne legyünk ennyire valóságtól elrugaszkodottak, szögezzük le gyorsan, az ilyen pillanatok arra is lehetőséget kínálnak, hogy szembesüljünk a problémáinkkal meg nehézségeinkkel, és ha kell, megtaláljuk rájuk a megoldást vagy legalábbis a megoldás felé vezető utat, mert erről is szól az önvizsgálat, vagy ha úgy tetszik, az önmagunkkal eltöltött idő, hogy tükröt tartsunk önmagunk elé, legyen az valós vagy csupán képzeletbeli, illetve ha ehhez egyedül kevesek vagyunk, felismerjük annak a fontosságát, hogy mások, köztük elsősorban az ember lelki egészségével foglalkozó szakemberek segítségét kérjük ehhez a bizonyos tükörtartáshoz, hiszen Márai óta tudjuk: „Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s
aki nagyon figyelmesen hajol (…) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról…”
