Úrnapja minden évben pünkösd utáni második csütörtökön van, az úrnapi körmenet és sátorok Szenttamáson ma is élő hagyomány. Az idősek emlékezete szerint a legtöbb hívőt vonzó úrnapi körmenetek egészen az Osztrák‒Magyar Mondarchia idejére nyúlnak vissza, mások szerint a második világháború után váltak az ünnep részévé. Úrnapján egykor faágakból, később lécekből készült a sátor váza, manapság pedig alumíniumból, vékony vasrudakból. Erre fehér sátorlap, azok híján lepedő kerül, belül mindegyikben kis oltárt emelnek, amelyre keresztet, gyertyát, szentképet, függönyöket tesznek és kívül-belül felvirágozzák. A szentmise végén négy férfi viszi a supellátot (a baldachin népies elnevezése), alatta a plébános az oltáriszentséggel. A pap minden sátornál egy-egy evangéliumot olvas fel, megszenteli a helyet, majd a körmenet továbbmegy.
Kiss Éva nyugalmazott könyvtáros elmondta, nagyszülei sokat meséltek a régi úrnapi hagyományokról.
‒ A nagytatám önkéntes tűzoltó volt valamikor, ők egy-egy kötél kifeszítésével biztosították az utat, ahol a plébános és kísérete vonult, mivel a hatalmas tömegben úgy kellett utat törni a menetnek. A sátrat, ahol állunk, sokáig a nagymamám csinálta, majd miután megöregedett, lebetegedett, átadta másnak. Kislánykoromban itt voltam, és emlékszem, hogy ez a sátor mindig „piros” volt, vagyis piros virágokkal díszítették fel. A körmenetre lobogókkal vonultak, a nagylányok vitték a hordozható Szűz Mária-szobrot, a legények a Jézus szíve szobrot. A szokás, hogy az elsőáldozók virágszirommal szórják be az oltáriszentség útját, a mai napig megmaradt – mondta Kiss Éva.
Zsúnyi Tibor plébános elmagyarázta, úrnapkor az utolsó vacsorára emlékezünk, Krisztus testére és vérére.
‒ Az ünnepi szentmise után az oltáriszentség körmenete arra emlékeztet bennünket, hogy nem akarunk a templomban megmaradni. A szocializmusban, a kommunizmus idején azt próbálták ránk sulykolni, hogy maradjunk bent a templomban. Nekünk viszont az a feladatunk, mint ahogyan azt Jézus is mondta, „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”, hogy kimenjünk a templom négy fala közül, és a világban tegyünk tanúságot Krisztusról. Nagyon szép hagyomány él Szenttamáson, a négy oltár, amelyeket különböző szervezetek, illetve családok állítanak, arra emlékeztetnek bennünket, hogy egy-egy megállónál meghallgatjuk az evangélium egy-egy részletét, imádkozunk külön-külön szándékokat. Itt persze már belefonódik az, hogy a sátorok a négy égtáj felé állnak, azután a színeknek a fontossága, hogy milyen színűek az oltárok, de liturgikusan ennek különös tartalma nincsen, ez inkább a hagyomány – fogalmazott a szenttamásiak plébánosa.
Az ünnepi körmenetet követően az oltáriszentség visszatér újból a templomba, ahol a pap befejezi az ünnepi szertartást. A hívők a sátorokban megszentelt virágokból egy kis csokrot vesznek magukhoz, és hazaviszik, majd amikor elszárad, kiteszik az eresz alá, így védve a házat a viharoktól.
Nyitókép: Úrnapja Szenttamáson (is) piros betűs egyházi ünnepnek számít (Fotó: Paraczky László)
