A kúlai Népkör Magyar Művelődési Központ rendezvényein több alkalommal is találkoztunk a kiskőrösi Kupsza Jánossal. Mindössze annyit tudtunk róla, hogy a Népkör tiszteletbeli tagja, családjával jó kapcsolatokat ápol Goga Zsolttal, a Népkör elnökével és családjával, és hogy két évvel ezelőtt egy saját kezűleg készített magyar címert ajándékozott a kúlai egyesületnek. Kicsit nehezen sikerült rávenni az interjúra, s miután kijöttünk a zajos rendezvényről, a Népkör egyik emeleti irodájában beszélgettünk. Miközben előkészítettem és bekapcsoltam a diktafont, folyamatosan mentegetőzni próbált, hogy ő csupán egy egyszerű kőműves, nem igazán tudja szépen kifejezni magát, gyenge a szókincse stb. Ettől még jobban felébredt bennem az újságírói ösztön, próbáltam megnyugtatni a szemmel láthatólag lámpalázas riportalanyt, hogy mondja nyugodtan el mindazt, amit fontosnak tart, nem szólok közbe. János nagy sóhajt követően, maga elé nézve kezdte mesélni a történetet.
− Honnan kezdjem? 1977-ben születtem Kiskőrösön, egy kis tanyán, alacsony parasztházban, mindentől és mindenkitől távol. Családunk nem dúskált semmiben, de örömmel gondolok vissza gyerekkoromra. Még javában tartott Magyarországon a szocializmus, ahol aki nem volt párttag, az a sor végén állt. Sokat küzdöttek szüleink, hogy jól nevelt gyerekek legyünk, és hogy biztonságot nyújtsanak. Megtanultam az apró dolgoknak, gesztusoknak, jeleknek is örülni. Először 16 évesen egy osztálykirándulás alkalmával sikerült kijutnom Erdélybe. Ez közvetlenül pár évvel a rendszerváltás után történt, amikor a tudatlanságból beléptem egy ajtón, ahol valami megváltozott bennem, hiszen 5-600 kilométerre Magyarországtól magyarul beszéltek hozzám az utcán, a boltban. Akkor tettem egy csendes fogadalmat magamnak, hogy ha egyszer lesz családom, meg kell mutatnom neki azt a csodálatos világot, az ott élő magyarságot, és mindazt, ami vonzóvá teszi Erdélyt. Múltak az évek, közben megváltozott a világ és a gondolkodásmód, családot alapítottam. Idővel sikerült újra kijutni Székelyföldre. Először a gyerekeim is „csupán” a csodás tájat értékelték, de ahogy nőnek, észrevettem, már hogy tudják, hogy nem csupán a látnivaló(k) miatt megyünk. Bejártuk a felvidéki ősmagyar földet is, felkerestük az osztrák, eldugott magyarlakta kis falvakat, megcsodáltuk egykori végvárainkat. Mindezt látva jön rá az ember, hogy milyen jó magyarnak lenni. Amikor sok száz kilométerrel odébb magyar szót tudok hallani, magyar viseletet látok, magyarul tudok gondolkodni – fogalmazott beszélgetőtársam.
Közben többször is nagyot sóhajt, és látom, hogy újabb képek után kutat emlékeiben.
− A sors úgy hozta, hogy Kalocsán találkoztam Goga Zsolttal. És újra elfogott az érzés: Vajdaság, Délvidék, Magyarság. Ezt is látni kell! Miután kiderült, hogy Kúla és Kalocsa jó ideje testvérvárosi kapcsolatban vannak egymással, így egyik találkozó követte a másikat, szoros barátság alakult ki közöttünk. Egy alkalommal becsöppentünk a Népkörbe. Amit itt láttam és tapasztaltam, az minden eddiginél jobban megfogott. Hiszen itt a legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenki otthon érzi magát, otthonosan mozog, beszélget, dolgozik, barátkozik, táncol. A látvány hihetetlen, a közvetlenség tapasztalata lenyűgöző érzés, a sok mosoly és derű, és a tudat, hogy mindez összeköt bennünket, anyaországiakat és határon túl élő magyarokat. És minden alkalommal, miután hazaértünk, csordultig volt a szívünk szeretettel.
Kiskőrösiként odahaza Petőfi kultuszát ápolgatom, ő ugyanis szívem egyik csücske, így a Petőfi 200 emlékév még szorosabbra fűzte barátságunkat. Először léptem be a gyönyörű Szent György-templomba, ahol a könnyeimmel küszködve énekeltük együtt a Himnuszt és a Boldogasszony anyánkat. Amit az itteni magyarok tesznek, az egy csoda. Nem tudom, ismerik-e Tamási Áron Jussomat ne vitassátok című írását? Mert ebben székelyföldi írónk pontosan megfogalmazta mindazt, amit mi otthon, Magyarországon soha nem tudunk úgy átérezni, mint itt.
Rövid időre újra elakad János hangja. Akaratlanul is érdes kezeire téved a tekintetem, melyeken jól látszik, hogy ez az ember kemény fizikai munkát végez. Újra gondolataiban kutat, megfelelő szavakat próbál találni, elmagyarázni, hogy mit jelent számára, amikor otthonától távol magyar emberekkel, barátokkal találkozik.
− Hogy miért pont Kúla? Így írta meg a Jóisten, hogy nekünk találkozni kell, aminek nagyon örülök. Vannak szép és kusza gondolataim. Meg sem fordult soha a fejemben, hogy ekkora figyelmet kapok, és feszélyezve érzem magam, amikor leülök Zsolt mellé. Ugyanis nem érzem azt, hogy bárkitől jobb volnék. Sőt, inkább eltörpülök, mint a hangya, hiszen önök itt generációkon át tesznek, küzdenek megmaradásukért, magyarságukért, a Népkör jövőjéért. Magyarországon minderről nem sokat tudnak. Szeretném megőrizni ezt a közvetlenséget, amit Kúlán kapok. Éreztem, hogy el fog jönni az az idő, amikor valaki rákérdez, hogy miért zajlik bennem mindez. Igazából nem tudom, ez csak úgy jön. De felemelő érzés, ami minden mást a háttérbe szorít. Sok, a jövővel kapcsolatos gondolatom, ötletem van, mindig jön valami új, de laikusként nem tudom, hol lehetnék ettől is erősebb kapocs, hogy amit nyújtani tudunk, az ténylegesen célba érjen és hasznukra váljon? Ismétlem, örülök, hogy megismertem a Népkör életét, és az itteni, ahogy errefelé nevezik, a szórványban élő, nagyszerű magyar embereket. Minden vidéknek megvan a saját kultúrája, hagyománya, őrizzék, mert ezt senki nem tudja sem elvenni, sem pedig utánozni – mondta végezetül Kupsza János.
Nyitókép: Kupsza János (Fotó: Paraczky László)
