Találkoztak és nosztalgiáztak

A rohanó életnek ezt az elillanó és soha meg nem ismételhető csodáját próbálta felidézni a még élő hűséges diáktársak két csoportja május 21-én Szenttamáson. Ötvenegy éve ugyanis több mint 60 magyarul tanuló diák ballagott.

A találkozót Fenyvesi István szervezte, és elmondta, az egykori nyolcadikosok 1971-ben fejezték be az általános iskolát, és igazából tavaly kellett volna ünnepelni a fél évszázados jubileumot, de a járvány miatt idénre halasztották.

− Most 51 év után újra találkoztunk a diáktársakkal, s bár néhányan nem ismertük meg egymást, azt vettem észre, hogy mindenki örül. Kis cédulákra felírtam mindenkinek a nevét, jelenleg ezeket tűzzük fel, így mindenkit név szerint szólíthatunk. Sajnos az iskola a bombariadó miatt zárva van, ezért az épület előtt rögtönzünk egy rövid találkozót, amit később a Vadászotthonban folytatunk.

− Sokat dolgoztam, telefonáltam, de végül mindenkit megtaláltam a nagyvilágban és értesítettem a mai napról. Harminchárman voltunk az osztályban, sajnos kilenc régi osztálytárssal már nem találkozhatunk többé, a másik osztályból pedig még többen elhunytak. A beszélgetések során felelevenítjük az emlékeket, csak akkor szomorodunk el kissé, mikor szóba kerül, hogy manapság már nincs oktatás a régi iskolaépületben. Az osztályfőnöki órát Pulai András egykori tanár tartja, mert a mi osztályfőnökünk több pedagógussal együtt már nincs közöttünk – mondta a szervező.

Pulai András 1960-ban kezdett el dolgozni az akkor már Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában, és 2000-ben vonult nyugdíjba. A fizika és matematika szakos tanár 1980 és 1995- között volt az iskola igazgatója. Lapunknak elmondta, 1936-ban született, hat éve özvegy, és lányával él.

− Örülök, hogy itt lehetek, és nagy megtiszteltetés számomra a jeles évforduló alkalmából osztályfőnöki órát tartani. Nem dicsekvésképpen mondom, de nálam soha nem volt probléma a magaviselettel, a diákokkal mindig jól kijöttünk egymással. Visszaköveteltem az anyagot, de nem voltam soha túl szigorú, csak amennyit muszáj volt – mondta mosolyogva a nyugalmazott tanár. Kiemelte, az idő múlásával az oktatásban sok minden megváltozott, más-más szabályok érvényesek a diákokra és a tanárokra is.

Tudni kell, hogy abban az időben a diákot ki lehetett küldeni az óráról, meg lehetett büntetni, sarokba állítani stb. Mielőtt elmentem nyugdíjba, már minden másképpen működött és működik. A diákra nem lehet még rászólni sem, nemhogy megbüntetni, tehát merőben más szabályok vannak érvényben – fogalmazott.

Holló Aranka a begluki városrészben lévő Šajkaši utcából gyalogolt nyolc éven keresztül az iskoláig. Visszaemlékezésében elmondta az akkori tanárok nevét, és hozzátette, nem emlékszik pontosan mindenkire, de a találkozó folyamán biztosan felidézik őket.

− A Sziveri házaspár, Géza és Lídia (technikatanárok) mellett Pulai András (fizika és matematika), Šarčev Magdolna (biológia) volt az osztályfőnökünk, mellette tanított még Fehér Margit (háztartástan és torna), a Labányi házaspár, Gizella (történelem és földrajz) és József (képzőművészet), de itt volt még Zatkó Ibolya (zenetanár) is. Akkoriban folyamatosan két magyar és egy szerb osztály volt generációnként; én a VIII. b osztályba jártam – mondta Aranka, aki férjével érkezett a találkozóra.

Moldvainé Péntek Gyöngyi szerint számára és mások számára is az akkori iskola két dologról marad emlékezetes: kötelező volt a kék köpeny viselése, a tornafelszerelés, és itt alakultak ki az első nagy szerelmek. De mind e mellett nagyon sok szép emlék fűzi össze őket.

− Aranka a Šajkaši utcában lakott, én pedig  a Zeleni venac utcában, és mivel közel voltunk egymáshoz, mindennap együtt jártunk az iskolába és együtt mentünk haza. Az alsó osztályokat a mai begluki óvoda épületében fejeztük be, Sári Gizella volt a tanítónőnk, de ötödikes korunkban már a Zmaj iskolába jártunk. Arról a részről nagy tömeg jött minden reggel, megálltunk a Lazo pékségénél, és 20 parás kifiliket vettünk uzsonnára. A telek elég kemények voltak, sok hóval, olyankor mindig találni kellett valakit a  felnőttek közül, aki szánkóval húzott bennünket az iskolába. Bőven van mit mesélni az unokáknak az akkori időkről, hogy hogyan tanultunk, hogy a szabadidőnket állandóan a barátokkal töltöttük, játszottunk az utcán stb., ma viszont ők, ha egymás mellett ülnek is, csak a mobiltelefonon tudnak kommunikálni, ami végképp nem jó, és nem is egészséges. Mindent összegezve annak idején szerintem könnyebb volt diáknak lenni. Más volt a diák-tanár viszony, valahogy közvetlenebb, a tanárokat pedig mindenki tisztelte. Ma fordítva van, a  diáknak több joga van, mint a tanárnak, rendetlenkednek órán, olyasmiket csinálnak, ami kiborítja a tanárt. Nemcsak az iskolában, hanem otthon is sokkal fegyelmezettebbek voltunk – fogalmazott Gyöngyi, aki 14 évesen költözött el Szenttamásról.

Csibri Rózsa a VIII. b osztályba járt, és elmondta, hogy az iskola utcájában lakott, a község leghosszabb  utcájának túlsó végén, onnan az útközben csatlakozó osztálytársakkal együtt járt az iskolába. A leckét útközben tanulták meg attól, aki éppen a legjobban tudta az anyagot.

− Különösen szép emlékek maradtak az osztálykirándulások. Ezek egyhetes utak voltak, és vonattal beutaztuk szinte az egész Jugoszláviát, Opatijától Ohridig szinte mindenhol jártunk. Ami az iskola régi épületét illeti, az a valamikori zárda volt, ami 1911-ben épült. A Dózsa György utca felőli részen volt a tanári, az igazgató irodája és két tanterem, a Becsei út felől pedig a többi tanterem. A jelenlegi épület helyén volt a kézilabda- és a fudballpálya, Fehér tanárnővel itt tartottuk a tornaórákat, az épület túloldalán pedig a technikaterem állt, itt dolgozott az iskola asztalosmestere, Hodonicki Miska bácsi – sorolta Rózsa. Elmondta azt is, hogy később Kanizsára járt mezőgazdasági iskolába, és a valamikori Elan vállalatban kapott munkát.

A szenttamási asztalitenisz egyik úttörője, Sztojan Béla már az általános iskolában állandóan sportolt, és mint mondta, nagy izgalommal készült az osztálytalálkozóra, hiszen az akkori generációból kevés emberrel sikerült találkoznia.

− Nagyon jól emlékszem például Brasnyó Győző tanár úrra, aki olyan tempóval tornáztatta a gyerekeket, mintha mindenkiből világbajnokot szeretett volna nevelni. Tornaórán kötelező volt a fekete rövid sportnadrág és a fehér ujjatlan trikó a fiúknak és a lányoknak is; felszerelés híján igazolatlan órát kaptunk. Nagyon nagy volt a fegyelem az iskolában, ami ma már sajnos nincs, és szerintem nagyon hiányzik. A tanárok nagyra értékelték és meg is követelték a példás magaviseletet, többet foglalkoztak a diákokkal. Sokszor versenyre küldtek, motiváltak a tanulásra és a sportolásra bennünket, és amikor észrevettük, hogy a sikereknek ők is ugyanúgy örülnek, még nagyobb lendülettel vágtunk neki az egésznek. Szerintem ez ma hiányzik az iskolákból – magyarázta Béla, aki az újvidéki egyetemet követően Szabadkán dolgozott, és nyugdíjasként ma is ott él.

Papp Gyula Svédországból érkezett Magyarországra, onnan pedig a szenttamási találkozóra. Elmondta, az Október 19-e utca 51. alatt laktak, az iskolát követően édesanyjával Németországba költöztek, ahol édesapja már korábban dolgozott. Innen később Svédországba ment.

– A középiskolát Németországban, a felsőbb tanulmányaimat pedig Svédországban fejeztem be. Azóta mindössze egyszer jártam itthon, rövid időre, az anyám ugyanis nagyon beteg volt. Sajnos senkit sem ismertem fel az egykori osztálytársak közül, egyedül Szabó Istvánt, vele az egyik közösségi portálon sikerült beszélni. Szenttamás is nagyon megváltozott, a régi iskola is eltűnt, az idő megtette a magáét. Azt pedig, hogy nem felejtettem el a magyar nyelvet, csak a feleségemnek köszönhetem – mondta Papp Gyula.

A fél évszázados ballagást ünneplők a szenttamási Vadászotthonban szépen feldíszített asztaloknál fogyasztották el az ünnepi vacsorát. A zenéről és a jó hangulatról az ismert szenttamási Tóth–Vajda-duó gondoskodott.

Az édesbús magyar nóták és csárdások mellett a vén diákok 51 év után újból bankettet tartottak, nosztalgiázva vonatoztak, táncoltak, de leginkább beszélgettek, és egy napra újból fiatalok, diákok lettek.