Ha szélnek engednénk a Tisza vizét...

A Hármas-Körösnek alig három hét alatt több mint négy méterrel csökkent a vízszintje. A mindmeghalunk klímahiszti kiküszöbölése végett azonnal kimondjuk, a vízszintcsökkenés átmeneti és mesterségesen kiváltott, a visszaduzzasztás folyamatban van. Pont!

Mivel a Tisza egyik legnagyobb mellékfolyójáról van szó, ezért szenteljünk néhány mondatot a vízrajznak!

A Hármas-Körös Csongrád alatt ömlik a Tiszába, nagyjából a 246. folyamkilométer körül, tehát Zenta a Körös-torkolat és a Tisza-torkolat között félúton helyezkedik el. A Hármas-Körösön 2013 óta rendszeresen tartanak nemzetközi kuttyogatóversenyt, amelyen vidékünk horgászai is szép számban jelennek meg – olykor győznek is –, így jól ismerik a körülményeket. És meg is barátkoztak ezzel az egyharmadnyi-egynegyednyi Tiszának megfelelő kis folyóval. De ez a folyó december első három hetében szinte elfogyott.

A Hármas-Körösön az 1940-es évek elején olyan duzzasztóművet építettek, mint amilyent 1979-ben Törökbecsénél a Tiszán helyeztek üzembe. A körösi létesítmény a folyó felvizét nagyjából száz kilométer hosszú tározóvá változtatta. Kisvizek idején, aszályos időszakban alakul így, a gát ugyanis hatméteres szintkülönbséget képes tartani. Akárcsak a miénk a Tiszán. Ennek köszönhetően a nyári aszályos hónapokban biztosított a vidék öntözőcsatornáinak a vízellátása, valamint negyven holtág és mellékág kerüli el a kiszáradást. Nyáridőben ment így, októbertől áprilisig megszüntették a duzzasztást, és visszaálltak a természetes körülmények. Néhány évvel ezelőtt azonban a duzzasztóba vízi erőművet építettek be, ennek üzemeltetése végett állandósították a felvízi magas vízszintet. Mivel a berendezést olykor bütykölni kell, a karbantartási munkálatok miatt most eleresztették a vizet. Nem egyszerre, hanem óvatosan adagolva, de sokat.

December első napjaiban a szarvasi mérce még vastagon négyszáz feletti értéket mutatott, ez három hét alatt nullára, majd –7 centiméterre csökkent. Ekkora apadás ezen a folyón ennyi idő alatt természetes körülmények között nem fordulhat elő. A horgászoknak ez nem tetszik, a szakemberek azonban megmagyarázták, miért kell így. A horgászoknak a magyarázat ellenére sem tetszett a dolog, és azt feszegették, megérik-e az ott kitermelt megawattok a folyóval való ilyen jellegű játszadozást. Itt viszont bekerül a képbe a törökbecsei vízlépcső is. Nem a „szomszédba átívelő” visszaduzzasztása, hanem a hazai pályán tapasztaltak miatt. Tehát gyerünk hazai tájakra...

A törökbecsei vízlépcső megépítésekor a hazai természettudorok – akiket egyébként nem szoktak megkérdezni –, erősen kifogásolták a duzzasztó kialakításának és működtetésének a módját. A gáton ugyanis nincs haljárat. Egy folyón, amelyen kifejezett a halak szezonális vándorlása, a haljárat kötelező része az építménynek. A szezonális migráció nélkül elmaradó ívás ugyan ellensúlyozható halasításokkal. Részben. Csakhogy a halasításokról az illetékesek évtizedeken át széles ívben megfeledkeztek. Teljes egészében. De ez a kisebb gond.

Az élettanhoz és a vízügyekhez egyaránt konyítók már negyven évvel ezelőtt kimondták, hogy a törökbecsei gáton télidőben vízszintcsökkentést – a szaknyelv szerint vízeleresztést – kell eszközölni. A gátnak ugyanis egyetlen komoly rendeltetése a csatornarendszer bánáti hálózatának gravitációsan történő feltöltése. Érthetőre fordítva, ha elég magas a Tisza vízszintje, akkor az szabadesés által ömlik a csatornarendszerbe, és nem kell szivattyúzni. A szivattyúzás ugyanis pénzbe kerül, meg aztán nem is biztosítja a kívánt vízhozamot. A gát megépült, a csatorna vízellátása működik.

A Tiszán a felvíz heves vízszintingadozásai részben elmaradtak. A nagyvizekkor ugyan nem lehet kiküszöbölni, de azok kialakulására legkevésbé a gát volt kihatással. A kisvizek azonban megszűntek. Ezzel párhuzamosan lassult a Tisza sodra, rakódott le a hordalék, a meder eliszaposodott, és ennek egyik látható következménye a tiszavirág rajzásának gyérülése, elmaradozása, számos folyószakaszon pedig megszűnése lett. Visszatérésére évtizedek mentek rá. Ezt láttuk. A mederben azonban olyan folyamatok zajlottak, amelyeket nem láttunk. Csupán következményeikkel szembesültünk.

Egy olyan folyón, amelyen a szennyvíztisztítás meg a szűrőberendezések üzemeltetése ismeretlen fogalom, főbenjáró bűn gátat építeni. A szennyvizek huszáros kezelése – elkergetjük őket a szomszédba – azt eredményezte, hogy nemcsak a hordalék, hanem a folyóba becsempészett szenny is halmozódott. Mivel az ökológusoknak szabályszerűen nem volt beleszólásuk a politikába, és nem tudták kötelezővé tenni a víztisztítást, ezért a Tisza vizének téli eleresztését javasolták. Legalább azokban a hónapokban, amikor nincs hajózás. A vízszint csökkenése ugyanis lehetővé tette volna, hogy napvilágot lásson, átszellőzzön az iszap, és bizonyos mértékben leépüljön a légköri oxigén hatására. A vízben ugyanis kevés oxigén oldódik, és ha az a lebontási folyamatokra megy el, akkor a biológiaiakra nem futja. Ha ezt évről évre elmulasztjuk, akkor a mederben halmozódik a veszély. A Tiszán az utóbbi negyven évben bekövetkezett nyolc tömeges halpusztulásból legalább hatot a felhalmozódott hulladék „kémiai szerepvállalása” okozott. Ez alól kivétel a ciánszennyezés. Ugyanakkor a mindenkori legnagyobb halpusztulást a folyófenéken felhalmozott bomló hulladékból – külső behatásra – felszabaduló méreganyag okozta.

A Hármas-Körös partja most barátságtalanul hat, de iszapjának átszellőzése hasznos lehet. Az egésznek szépséghibája, hogy nem az iszap „lélegeztetése” miatt eresztették el a vizet. Ha azonban a Tiszán is sor kerülne erre, egyáltalán nem firtatnánk az okát.