Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a falu, mármint Kanizsamonostor lakóinak a fele a Mészáros vezetéknevet viseli, így aztán nem meglepő, hogy a kis bánáti falut keresztülszelő új aszfaltúton a központba érve az első ember, akivel találkoztam, egy Mészáros volt. Mészáros János a boltként üzemelő bódé mellett kucorgott. Meg is szólítottam, mert hát faluhelyen késő délután, etetési időben az emberek nem gubbasztanak csak úgy céltalanul a bolt oldalának támaszkodva, fatuskón ücsörögve. János egy ujjnyi vastag botot szorongatott a kezében, és várt.
János a csordát várja
Egy perc után már ismerősként beszélgettünk. Újfent jó érzés a bánáti emberek nyíltságával, közvetlenségével szembesülni.
– Amott jön a falu csordája, hajt már a gulyás, hamar esteledik. Nekem is van kint négy, estig még megabrakolnak, és megfejjük őket – sorolja a teendőket János.
Igazából nem is kell hajtani a marhát, buzgón szedik a lábukat, noszogatás nélkül is hazatalálnak. Két kutya és az idősödő, szemüveges gulyás, vagy nevezhetnénk inkább csordásnak, terelgeti reggeltől estig a csordát. Mind a száz tehén a felügyelete alatt áll. Még találni zöld legelőt a környéken. Hidegek, de még nem fagyosak a hajnalok. Még érdemes kihajtani a falu száz marhából álló csordáját.
Vele, mármint a csordással nem sikerül szóba elegyedni, a hazafelé siető tehenek diktálták a tempót, de Jánosnak még maradt annyi ideje, hogy kielégítse további kíváncsiskodásomat.
– Mennyit fizetnek a csordásnak a legeltetésért?
– Hát, ötszáz dinár a bére marhánként. Amit ha megszorzunk százzal, kijön ötvenezer, mármint havonta.
Érkezik a falu csordája
– Nem is rossz kereset, többet kap, mint az újságíró – mondom én, inkább tréfásan, mint komolyan. Ennyi pénzért sem állnak sorban a marhapásztorjelöltek. No persze jobban jár a csordás is, ha nem húsz-harminc marhát felügyel a legelőn, hanem százat vagy még többet. Ennyivel is ugyanannyi a munka, a vesződség, mint kevesebbel. Nem tudni, hogy nyáron vagy inkább ősszel megy-e jobban a csordásnak. Nyáron korán kel és későn nyugszik a nap, és a János vitézből tudjuk: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Az ég tetejéről a juhászbojtárra.”
Visszatérve az én János ismerősömhöz: a csorda megérkezéséig még van hátra néhány perc, éppen elég, hogy megvitassuk a legfontosabb létkérdések egyikét-másikát.
– Fejjük a teheneket, de nem sokat nyerünk vele, örülhetünk, ha a mokrini tejgyár 20 dinárt hajlandó fizetni literjéért. Egy liter ásványvíz többe kerül a boltban. Nem tud okos lenni az ember. Már régen eladtam volna a teheneket meg a többi jószágot is, ha tudnám, ha látnám, hogy mibe lenne érdemes befektetni a pénzt, amit kapnék értük. Mert hát a pénz könnyen megy, a hülye meg marad! Mifelénk mán csak így mondják. Inkább csináljuk azt, amit eddig is csináltunk. A takarmányt jószágnak adjuk, nem számolunk magunknak munkabért, és azt sem latolgatjuk, hogy mennyi, vagy van-e haszon. Dolgozunk, aztán majd meglátjuk, ha meglátjuk, mire megyünk – mondta zárszókánt János, miközben a csordából kivált a négy tarka.
