A könyvkötők régen nagyra becsült emberek voltak különleges szakmájuk miatt. A könyv maga volt a tudás, ezért az árát is ennek megfelelően határozták meg. Néhány évszázaddal ezelőtt – mint Sok Gábor szabadkai könyvkötőtől megtudtuk – egy tehén árába került egy könyv. Ma, a sorozatnyomtatás világában azonban háttérbe szorult a könyvkötészet. Egy kéziratot inkább csak a szépérzék, esetleg az igényesség okán köttetnek be az emberek, hogy az örökös legyen.
Könyvkötő 1896 óta – írja a cégéren. Ám a bejárati ajtó mögött a látványtól meglepődve nézek szét. Jó helyen járok? – teszem fel magamban a kérdést, hiszen fénymásoló áll a pulton, mögötte pedig egy számítógépet látok. A falon egy régi, bekeretezett bizonyítvány és több, századfordulós Szabadkáról készült nyomtatvány lóg. Nincs sok időm csodálkozni, hiszen a paraván mögül Sok Gábor szólít meg, beszélgetésünk pedig a műhelyben folytatódik. Rend a lelke mindennek. Azt hiszem, ez a mondás illik leginkább a huszadik század elejét idéző műhelyben. Ám a gépek nem kiállítási tárgyak, hiszen Sok Gábor ma is ezekkel a gépekkel, eszközökkel, szerszámokkal dolgozik. Miért? – faggatom, amire magától értetődően jön a mester válasza: mert megbízhatóak és bármelyik pillanatban használhatóak.
Berkes Bélának, a cég alapítójának a bizonyítványa: 1898-ban adták ki
Miközben beszélgetünk, a szakember végzi a dolgát: hajtogatja egy könyv borítóját, majd belenyúl a ragasztóba.
– A kötet belső része és a borítása is külön készül. Majd miután mindkét rész elkészült, összerakom. Nem szükséges hozzá speciális ragasztó. Igaz, vannak régebbi típusú ragasztók, amiket alkalomadtán használok, de csak olyan kötésre, amely azt igényli – magyarázta Sok Gábor, miközben összeillesztette, majd a prés alá helyezte a könyvet. – Ez egy préselő és vágó gép. Édesapám nagybácsija alapította a céget 1896-ban. Akkor még nem ezek a gépek üzemeltek, de lassan összejött a műhely és családi vállalakozás lett belőle. Én vagyok a harmadik nemzedék! Sikerült letennünk valamit az asztalra. Én tulajdonképpen szinte a műhelyben születtem. Gyerekkoromban sok időt töltöttem el itt, és közelről megfigyeltem a munkát – mosolygott a mester.
A szabadkai könyvkötő elmondta, hogy vállal betűszedést is. A bejárati ajtónál őrzi az ólombetűket. Könnyedén kinyitotta a többkilós fiókot, majd megmutatta, hogy néznek ki a betűk.
– Valamikor a Magyar Szót is ólombetűkből rakták ki, a címszavat pedig fabetűkből. A fiókban mindenféle vágású betű, nagyobbak és egyszerűbbek is találhatók. A betűszedés rendkívül időigényes. Nemrégiben volt egy idős asszony nálam, hogy betűszedéssel készítsek el egy imakönyvet, olyat, amilyet hozott. Mondtam is neki, hogy drága lesz, hiszen soronként kell kiraknom a szöveget. Egyébként teljesen más súlya van egy ólombetűvel kirakott szövegnek, mint egy nyomtatottnak. Ez már nekem is inkább nosztalgia, mert sajnálok tőle megszabadulni, igény viszont kevés van rá. Nagyon ritkán jönnek ilyen igényekkel, az egyik kezemen meg tudom számolni, hányan. Általában idősek keresnek fel, akik igényesek, tanultak, jó családból származnak, és értékelik a kézimunkát. Sajnos mára igénytelenek lettek az emberek. Sokszor találkozom egyetemet végzett személyekkel, akik írni sem tudnak – emelte ki Sok Gábor. Rámutatott, hogy a technológia fejlődésével megváltoztak az emberek elvárásai. Egyre kevesebben olvasnak. Kis kitérő után folytatta a könyvkészítés következő lépésével: – A nyomtatás után a papírlapokat ívekké kell hajtani, hogy össze lehessen őket varrni. Nyolcba hajtom a lapot, a szöveget úgy osztom be, hogy az oldalszámozás a hajtogatás után jó legyen. Majd kézzel összevarrom. Kézzel, mert általában egy-két könyvről van szó. És erre jön a borítás, ami sokféle lehet, igénytől függően – mondta. Rámutatott, bár fontos lenne a jó minőségű papír a megfelelő munkához, ma már nem lehet minőségi papírt kapni.
A műhelyben az ember akármerre néz, érdekességekre bukkan. A falon, a polcon többfajta díszítőszerszám található, amivel a könyv gerincét ékesítik. A mester meleggel préseli rá őket a borítóra. Egyszer csak kihúz egy fiókot, ahonnan mindenféle alkalomra szolgáló sablonokat emel ki.
– Ezek dekorációként szolgálnak, egy zenekönyvre például itt egy hárfa, vagy egy borlapra ez a szőlőmotívum – mutatta sorban a formákat. – A Pro Urbe díjra és a díszpolgári címhez az elismervényeket 25 karátos arannyal szoktam készíteni. Tízszer tíz centiméteres, hajszálvékony lapokban van az arany. Ilyenkor bezárom az üzletet, és se ki, se be, mert az arany száll mindenfelé – tudtam meg, miközben a mester türelemmel mutogatta az örökölt szerszámokat, varázseszközöket.
– Egy szakma apróságokból áll össze. Például van egy ragasztófajta, amit egy éjszakán át hagyni kell állni. Én sem tudom, miért. Próbáltam már előbb használni, és nem volt jó. Annak állnia kell, ez a módja – mutatott rá a szakember. Megtudtam azt is, a könyvkötéshez türelem kell és ennek a munkának a szeretete.
– Meg kell álmodni a munkát. Addig, amíg nem tudom, hogy fog kinézni, hozzá sem kezdek. Kell hozzá egy terv, ami után már megy a munka – magyarázta Sok Gábor, majd hozzátette: – Szeretem csinálni, mert minden könyv másmilyen. Minden darab más és más, más anyag, más forma, más színek…
A mester jelenleg többek között egyházi anyakönyvet készít, de restaurálást is végez. Régi köteteket állít vissza eredeti állapotukba.
– Ezt a könyvet lapokra szedem, és leáztatom a gombák miatt. Nem tűnnek el a betűk, mégis vadonatúj lesz, pont olyan stílusú, mint amilyen volt. Semmit sem fogunk változtatni rajta, minden része a régi lesz. Csak feljavítom. Egyébként régen sokféle járvány volt: tífusz, tbc, pestis… Ezeknek a betegségeknek a nyomai a könyvekben maradtak. Régen egyébként az értékes könyvek lapjait megmérgezték, ezért csak kesztyűvel lehet hozzájuk érni – osztotta meg velünk a szabadkai mester, amíg a régi könyvet lapozgatta.
