Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetőműsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Amikor megtudtam, hogy Erős Ervin újvidéki dalszerző lesz a következő vendégem a Taxiban, egyből az amerikai álomvilág ugrott be, hiszen számomra az, hogy valaki dalszerző, egy kicsit olyan, hogy is fogalmazzak, álomszakmának tűnik. Egyből elém tárult a pompa és a csillogás, hiszen ezt közvetíti a televízió és minden magazin is: azt, hogy a dalszerzőnek és előadóművésznek lenni egyet jelent a jóléttel.
Milyen Vajdaságban dalszerzőnek lenni?
– Mondjuk, nem Amerika az egész, de igazából nagyon szép munka. Vajdaságban is valahogy hasonlóan néz ki ez, mint az óceánon túl, csak a keretek egy kicsit másak. Amit általában csinálunk, azok filmzenék, színházi zenék, musicalek, sorozatokra készítünk zenét. Ami talán egy kicsit az álomképet szétfoszlatja ebben, hogy nagyon gyakran határidők vannak, gyorsan kell készíteni a zenéket, és kicsit az ember már úgy érzi magát, mint egy mosógép, hogy most milyen programra rakod magad, hogy most akkor ilyen zenét csináljunk, olyan zenét csináljunk, és hát maga, mint egy kreatív folyamat, azért nehéz kierőltetni ezt a dolgot. Az ember néha, amikor túl sokat dolgozik, mondjuk, zenéken, akkor már lehet, hogy kicsit kiapad ötletekből. Ezek azok a momentumok, amikor zeneszerzőnek lenni egy kicsit nehézkesebb, de igazán nem panaszkodhatom, mert rengeteg munkánk van, az utóbbi időben rengeteget dolgoztunk, sokszor Klemm Dáviddal együtt.
Tudsz-e bármilyen darabot mondani, amin te ott hagytad a kezed nyomát, ami a te műved, vagy legalábbis dolgoztál rajta?
– Ó, hát rengeteg van. Szerintem több mint negyven színházi darab, ami úgy nagyjából mögöttünk van. Ezekből egy öt, hat, hét musical, most már nem számolom. De hát az utóbbiak, mondjuk, amit Kolozsváron fejeztünk be tavaly, az az Állatfarm musical formában, vagy a Három nővér, ami most Szabadkán fut még, tehát csak az aktuálisakat említem. Vagy a Szerb Nemzeti Színházban a Jovanča na putu oko sveta (János világ körüli útja). A musicalek közül még felsorolhatom, mondjuk, a Tom Sawyert vagy az Óz, a nagy varázslót. Ezek mind olyan darabok, amik számomra nagyon kedvesek, és szívesen vissza is hallgatom a zenéjét, mondjuk.
Miből szoktál ihletet meríteni? Mi az, ami a legjobban ihletet tud neked adni? Van-e, ami úgy segít téged a munkában, hogyha így fogalmazhatok?
– Talán a legjobban a családomból merítem az ihletet. Van két gyermekem meg egy feleségem. Három lány van körülöttem. Az egyik kislányom másfél éves, a másik ötéves. Az ihletek talán sokszor a semmiből jönnek. Az a legérdekesebb, hogy úgy beugrik egy melódia, és akkor mindjárt felveszem a telefonomra. Nagyon gyakran az van, hogyha ötlethiányban szenvedek, és elő kell állni valamivel, akkor visszapörgetem a telefonomban, hogy vannak-e olyan ötletek, és általában vannak, mert rengeteg ilyen kis „voice memóm” (hangjegyzet) van, amit még nem használtam.
Hogyha már itt a családnál tartunk: milyen lányos apukának lenni?
– Hát, ez igazából fantasztikus érzés. Talán nem lehet elmondani máshogy. Ezt tapasztalni kell. Szokták mondani, hogy a lányos apukák az egy egész más kategória, mert valami nagyon furcsa szeretet létezik az apuka és a lánya között, és ezt gondolom, hogy meg kell tapasztalni. Nagyon szeretem a lányaimat, ez ilyen egyszerű, igazából.
Milyen volt számodra apává válni?
– Mind a két alkalom nagyon izgalmas volt. Az első különösen, mert azért a fiúknak, valahogy a férfiaknak talán nincs meg az az ösztön, hogy most ők gyereket szeretnének. Ha visszagondolok, akkor a gyerekek nem voltak nekem annyira izgalmasak előtte. Tehát, hogy simán elment mellettem egy gyerek, és nem nevetgéltem, és mondtam, jaj, nézd, milyen aranyos. Ez igazából akkor történt meg, ez a klikk, ez a váltás, amikor megszületett az első gyerek, és amikor apukává váltam, és megtörténtek ezek az első pillanatok. Amikor átérzi az ember ezt az egész történetet, az összes érzelmi töltettel, ami ezzel jár. Talán az hozta ezt a hatalmas váltást bennem is mint emberben.
Hogy tudod a családot és a munkát összehangolni?
– A családot és a munkát úgy tudom összehangolni, hogy nehezen. Próbáltam gyors, jó választ adni, de nehezen tudja az ember. Főleg manapság. Tényleg rengeteg munka van, és az ember szinte több dolgot kell, hogy csináljon egyszerre, hogy meg tudjon élni, és hogy elég legyen a pénz, és hogy gondtalan életet tudjon biztosítani az egész családnak. Talán az a jó mondjuk abban, amit én csinálok, hogy azért szabadabb vagyok, a saját időmet osztom be. Gyakran otthon vagyok, a stúdióm otthon van, lent, és leszaladok, akkor visszaugrok a gyerekekhez, kicsit játszok, akkor folytatom a zenét vagy a munkámat.
Rajtad van egy bizonyos nyomás, pont e miatt a családfenntartói szerep miatt?
– Igen, ez nagyon is van, és főleg az utóbbi pár napban ez nagyon kifejezett. Nem is tudtam, hogy ez ennyire bennem van. Amikor ilyen kritikus pontok történnek meg, mint, mondjuk, egy háború kitörése, és ami esetleg terjedhet is, vagy ami ilyen, mint a pillanatnyi helyzet, akkor az ember megijed, és egy kicsit zűrzavarosan próbálja megoldani az összes szálat, valahogy összefonni, hogy működjön, tehát akármi történik, hogy mi biztosítottak legyünk. Nem tudom, ez valami ösztönszerű cselekvés, hogy ez minden emberben megvan, de gondolom, hogy igen, a családodban, hogy akkor valahogy úgy akarod érezni, hogy ők biztonságban vannak. Ez, mondjuk, az utóbbi pár napban tényleg kifejezett, és ideges is vagyok e miatt, és félek egy kicsit ettől a helyzettől, ami van.
Hogyan tudod megvédeni a lányaidat ettől? Hogy minél kevesebbet érzékeljenek ebből a szörnyűségből, ami itt most körülöttünk zajlik.
– Talán csak annyi, hogy az ember néha álarcokat kell hogy feltegyen, és még akkor is, amikor úgy érzi, hogy most nehéz a helyzet, akkor is játszik a gyerekekkel, és optimista, nevet, és úgy tesz, mintha mi sem történne. Sajnos, azt hiszem, hogy ez az egyedüli megoldás.
