Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Az élet minden területén vannak olyan nevek, amelyek szinte már összeforrtak valamivel. Ilyen pl. Kovács „Kokó” István az ökölvívásban, Bodrogi Gyula a színházban, vagy Kóbor János a zene világában – és ilyen Kabók Erika, akit egyből a vajdasági újságírással azonosítanak az emberek. Vele beszélgettem a kezdetekről, az emlékezetes munkákról, és arról, hogy vajon egy újságíró nyugdíjba vonulhat-e, vagy valamilyen szinten a szakmában marad örökre.
Mióta vagy az újságírói pályán, illetve hogyan csöppentél bele ebbe az egész kalandba, ha nevezhetjük így?
– Valóban így van. Kaland számomra a mai napig. Azt gondolom, hogy nem is tudnék mást csinálni, mint amit csinálok. Nagyon jól érzem magam a bőrömben. ’84 óta vagyok a Magyar Szó munkatársa, és amit el lehet képzelni, én már mindent csináltam. Egy év gyakornokság után a városi rovaton, Újvidéken dolgoztam. A művelődés szerkesztője voltam, utána oktatási kommentátor lettem, akkor ’92-ben átköltöztünk Szabadkára, Szabadkán még egy kicsit jegyzetíróként dolgoztam, aztán a nyakamba szakadt a szabadkai oldal szerkesztése, és most már nem is tudom, mennyi, szerintem ott van valahol a tizenöt és húsz év között, hogy a Hétvégét szerkesztem.
Bár ezt később szoktam kérdezni, de most úgy érzem, hogy itt a helye, hiszen közel negyven éve vagy már a pályán: számodra munka az újságírás, vagy a hivatásod?
– Ez a kettő, ez nem áll így szemben egymással. Munka, természetesen munka, mert én úgy gondolom, hogy ez nem igaz, hogy az ember mindennap és minden témát ugyanazzal a lelkesedéssel csinál, vagy ugyanolyan vehemenciával. Tehát vannak napok, amikor nincs kedved csinálni, amikor az, amit meg kell csinálni, nem kedvedre való. Persze hogy hivatás, elhivatottan, én legalábbis a magam részéről úgy gondolom, hogy apait-anyait beleadok. Tehát vannak jobb és vannak kevésbé jó napok.
Neked van-e valamilyen emléked, érdekes vicces emléked, hogyha így kérdezhetem, a munkád során. Ilyen kis érdekes történeteket ha megosztanál velünk.
– Ez egy húszéves történet, aminek még mindig érzem a következményeit, és nyoma maradt bennem. 2001-ben nyílt meg Szabadkán a magyar főkonzulátus. És akkor Zoran Đinđić néhai miniszterelnök és Orbán Viktor miniszterelnök jöttek, és ők nyitották meg a külképviseletet. A Magyar Szó szeretett volna Orbán Viktorral interjút készíteni, és ez mindig egy lapnál úgy van, hogy a szerkesztőség választja ki azt, aki erre a legérdemesebb, vagy a főszerkesztő csinálja. Egy jó újságírót küldenek, mégiscsak egy miniszterelnökkel interjút készíteni. Rám esett a választás. Hetekig egyeztettünk, küldtem a kérdéseket, a sajtóssal mindent lebeszéltünk, a végeredmény az volt, hogy majd találunk időt. Na, az a majd találunk időt… Megnyílt a konzulátus, a Népkörben volt egy hatalmas fogadás, és egyszer a sajtósa odajött, és elkapta a csuklómat: – Jöjjön, Erika, most. Odaálltunk a miniszterelnök úr meg én egy sarokba, a karéjba. Nem tudom én, harminc újságíró meg kamera, meg minden, mindenki akarta fölvételezni és megszerezni az interjút, mindenkit elhajtottak onnan, mert ez exkluzív interjú, és csak a Magyar Szónak. Én remegtem, három kérdésre volt lehetőségem, föltettem a kérdéseimet, még egy negyediket is. Megköszöntem. Hatalmas zaj volt, és amikor vége lett az interjúnak, akkor megnéztem a magnómon, hogy mennyire hallatszik a zaj, mi az, amit fölvettem. Kiderült, hogy semmit. Ugyanis azok a régi magnetofon voltak, aminek olyan három állása van, hogy az első pozíció a kikapcsolás, a középső a szünet, és a legfölső. Egész fel kellett nyomni. Na, én a szünetig nyomtam föl. Semmit, egy szót nem vett föl az egész interjúból. Nagyon pánikba estem, hogy mi lesz most, ebből diplomáciai botrány lesz. Nem lehet emlékezetből megírni egy miniszterelnökkel készült interjút. Ráadásul akkor kérdeztem rá a kettős állampolgárságra, hogy Magyarország, illetve a miniszterelnök úr mit gondol ezzel kapcsolatban. Egész nap telefonáltam, mert láttam, hogy a miniszterelnök úr feje mellett ott lóg damilon egy aprócska mikrofon. Tehát azt valaki felvette rajtam kívül, illetve csak az vette föl, én nem, és elkezdtem nyomozni. Mindenkit felhívtam, aki ott volt, senkit nem találtam, és este, amikor hazaértünk, mesélem a férjemnek, és mondja, hogy: te nem tudod, hogy az ki volt? Mondom, nem tudom. Azt mondja, a Kultúr Jóska. De én azt se tudtam, hogy az kicsoda. Kiderült, hogy így hívják a barátai, ismerősei a temerini rádiónak a munkatársát. És akkor következett, hogy felhívta a férjem a Kultúr Jóskát, szabadkozott, hogy de ő nem akarta ellopni az interjút, csak megjelent volna a Magyar Szóban, ő utána adta volna le. Egy horgászboton benyújtotta a kis mikrofonját, és megvolt az interjú. Persze én mindent ígértem, hogy én kifizetem, meg mondjon, kérjen, amit akar, csak legyen meg ez a szöveg, mert hogyha nincs, akkor ugye mi van? Akkor telefonálnom kell a miniszterelnökségi hivatalba, és akkor el kell mondanom, hogy nem tudtam megcsinálni. Azóta bármikor magnetofonnal dolgozom, mindig összeugrik a gyomrom, hogy vajon meglesz-e, vajon megmarad-e, és most, ugye, miután már fel vagyunk szerelve ilyen okostelefonokkal, akkor a magnó helyett a telefonomat is beindítom, tehát két készülék is ott van, két fegyver is van, hogy biztonságban legyek.
Véleményed szerint nyugdíjba lehet menni az újságírói szakmából? Le tudja tenni egy újságíró a diktafont, mikrofont, bármi munkaeszközt?
– Nekem azt mondták a fiaim, amikor arról beszélgettünk, hogy hát bizony elmúltak az évek, és hát itt ez az élet rendje, tehát nincs ezzel semmi gond. Azt mondták, hogy ők nem tudják azt elképzelni, hogy én reggel felkelek, és nem csinálok semmit. Nem sietek valahova, hogy nem telefonálok, hogy nem szervezek, hogy nem nézem az anyagot, hogy átment az interneten, nem ment át. Nem hiszem, nem hiszem. Valószínűnek tartom, hogy a tempó az csökken, de hogy az igény arra, hogy az ember megírjon valamit, vagy nyoma maradjon… Lehet, hogy majd oda jutunk, nem tudom, hogyan alakul, hogy majd az ember magának csinálja a dolgokat. Vagy dokumentumfilmeket készítek, vagy magamnak írok, hogyha már nem lesz rá vevő, de nem gondolom. Én azt hiszem, hogy aki egyszer újságíró, az mindenkorra újságíró marad.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
