Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Vidrács Krisztina törzsgyökeres muzslyai. Ott nőtt fel, odaköti gyermekkora, és jelenleg is ott él. Bár munkahelye 100 kilométeres távolságra található, ez sem szegi kedvét a napi ingázástól: ilyenkor ötletel, hogy mivel lehetne még jobbá tenni az iskolát és a benne folyó munkát, hazafelé pedig igyekszik lezárni a nap hivatalos részét, hogy otthon már a pihenésre és a kikapcsolódásra tudjon koncentrálni, amennyire csak teheti. Kriszta elmesélte nekem azt, hogy milyen volt szórványban felnőni, mi ad neki erőt nap mint nap, és hogy milyen álmai vannak az életben.
Közeledünk a tavaszi szünet végéhez. Sikerült-e kipihenned magad, vagy egy iskolaigazgató számára nincs pihenés, nincs megállás?
– Többször előfordul, hogy nincs pihenés, nincs megállás, meg tudat alatt mindig ott van a fejünkben, hogy akkor mi is történik a suliban, ha éppen nem vagyunk ott, de igyekszem. Most úgy érzem, hogy kipihentem magam, a húsvéti szünidőben ez most sikerült. Sokat voltam otthon a családdal, a húgom gyerekeivel, akikkel imádok lenni, és ők feltöltenek.
Szórványban vagy iskolaigazgató, szórványban élsz. Milyen az élet itt?
– Az iskolai munka mellett megszerettem Torontálvásárhelyet (Debelyacsát). Úgy érzem, hogy már nemcsak a munka köt oda, hanem barátokat is szereztem a négy és fél év alatt, úgy érzem, hogy hazajárok. A két település Közép-Bánátban és Dél-Bánátban helyezkedik el, és valahogy azért vagyunk egymáshoz még közelebb, mert mind a két településre az ö-ző nyelvjárás is jellemző, és valahogy akik ö-ző nyelvjárásban beszélnek, azok kötődnek egymáshoz, s ezáltal még közelebbinek éreztek ők magukhoz, hiszen én nem vagyok odavalósi, nem ismertek, amikor odakerültem. Árnyalatbeli különbségek vannak a két nyelvjárásban. Nálunk azt mondják, hogy gyüttem, Torontálvásárhelyen pedig, hogy gyöttem. Úgyhogy amikor én odaérek, akkor a kedves kolléganő úgy szól hozzám, hogy gyüttél, én viszont úgy szólok vissza, hogy gyöttem, ahogy ők szokták mondani. Tényleg úgy érzem magam, mintha otthon volnék. Szórványban élni pedig… Nekünk ez a normális, mi így szoktuk meg, nem panaszkodunk. Szórványok szórványában iskolát vezetni, intézményvezetőként, az egy harc, napi szinten, de nem panaszkodom. Szerencsére vannak körülöttem jó munkatársak, jó kollégák, akiknek szívügyük az iskola, és valahogy együtt próbáljuk ezt kezelni, sikereket elérni. Örülök annak, amikor a munkámat elismerik, mellém állnak, ha a diákoknak örömet tudunk szerezni egy-egy műhelymunkával vagy iskolán kívüli programmal, hogy a magyarságukat őrizzék, és ha mellém állnak a szülők és ezt támogatják, akkor ez motivál. Ez az, ami ösztönöz arra, hogy továbbra is végezzem ezt a munkát.
Milyen volt szórványban felnőni? Hol tudtátok kiélni a kamaszkorotokat, a bulizni vágyást?
– Én olyan szerencsés voltam, hogy nagyon sok lehetőség volt a bulizásra, és nekem nagyon szép tinikorom volt. Középiskolás éveimre úgy emlékszem vissza, hogy számomra nagyon nagy élmény volt, hiszen abban az időben, amikor a középiskolát kezdtük, még szerveztek Muzslyán – vagy Muzslán, ahogy mi mondjuk otthon – táncesteket. Muzslán nagyon sok muskátlizenekar volt, többek között a Szivárvány, a Mákvirág, a Zsíros Kenyér. Nekünk ez a zene, ezek a táncdalok belenőttek az életünkbe. Nagy megtiszteltetés volt, hogyha olyan fiú kért fel bennünket táncolni, aki jó táncosnak számított. Muzslyán annak idején minden fiatal megtanult táncolni. Néhány évben, amikor még én is nagyon fiatal voltam, a lakodalmakban a házigazdák mindig biztosítottak egy vagy két asztalt a fiatalság számára. Az magától értetődő volt, hogyha egyvalakit a társaságból meghívtak lakodalomba, az vitt magával még vagy tíz személyt. Vagy például a muzslai búcsú talán a legnagyobb rendezvényünk, amikor az elvándoroltak is hazajönnek, és akkor ott is ilyen éjszakákig tartó mulatozások voltak. Szerintem a muzslaiak úgy gondolják magukról, hogy ők tudnak a legjobban nótázni, mulatni, és ez nekik így jó.
Most egy kicsit térjünk el a szórvány témától, és beszéljünk terólad. Arra vagyok kíváncsi, hogyan jellemeznéd magadat három szóval.
– Hú, hát ez elég kemény. Azt szokták kérdezni, hogy honnan van ennyi energiám, úgyhogy talán ezt emelném ki. Mindig próbálok valamilyen motiváló dolgokat találni, amikkel sikereket érek el a munkámban. Tehát mondjuk azt, hogy energikus vagyok, lelkiismeretes, és talán kreatív.
És honnan van ennyi energiád?
– A sikerek visznek tovább, úgy gondolom. Amikor a munkám során látom a gyerekeknek az örömét, vagy ha egy jó programot sikerül megvalósítani, mindez erőt ad. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, ebbe most belefáradt. Ilyenkor ott vannak kollégák, és ha látom, hogy tovább szeretnék ezt folytatni, akkor ők adnak erőt, úgyhogy így egymást kipótoljuk és egymást ösztönözzük.
Lezárásként érdekel egy fontos dolog: van-e valamilyen álmod, amit szeretnél megvalósítani az életben?
– Sok van, s időközben mindig jönnek az újabb és újabb tervek. Ha a magánéletre gondolok, akkor talán most éppen az otthoni, ház körüli renoválások jutnak az eszembe, de a különköltözés is megfogalmazódott bennem. A városban lehetőség adódott arra, hogy ott éljek, úgyhogy most ezen is gondolkodom. Mivel egyedülálló vagyok, így a család gondolata is megérett bennem. Ez a magánélet. Ami a munkámat illeti, természetesen az intézménynek a fejlődése az, ami számomra fontos, hogy minél sikeresebb intézményt alakítsak ki, ami után büszkeséggel tölt el, hogy ezt én csináltam. Például az iskolaépület felújítására gondolok. Itt ez az, amit új célomnak tűztem ki.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
