Esős napra ébredtünk tegnap, és azt hinné az ember, ilyen napokon semmi nem történik, senki sem merészkedik az utcára, mondhatnánk, még az ördög is alszik, bebújik a paplan alá, és csak szunyókál reggeltől estig. De tévedtünk. Az ördög, aki, mint tudjuk, a részletekben (is) lakozik, sosem alszik. Eső ide, eső oda, ő köszöni szépen, jól van, és újabbnál újabb csintalanságokon töri a fejét.
Az jutott eszébe, hogy milyen jó móka is lenne kiborítani a városközpontban lévő virágládákat. Fogta magát, keresett egy-két jó erőben lévő fiatalembert, kezükbe adott pár deci itókát, majd ugyanazzal a mozdulattal kiragadta belőlük a józan észnek még a csíráját is. A fiatalemberek ennek hatására hűséges alattvalókká váltak, engedtek az ördög csábításának, megszabadultak az értelemtől, és teljesítették, amit a patás elvárt tőlük. Nincs ebben semmi meglepő, az emberiség története tele van olyan esetekkel, amelyek azt bizonyítják, hogy az intelligencia nem mindig kerekedik felül a rombolás ősi ösztönén. Így történt ez Topolyán is. A virágládák kénytelen-kelletlen megadták magukat, mint korábban annyiszor, hisz olvasóink talán emlékeznek rá, hogy nem is olyan régen az épphogy kiültetett virágok tűntek el egyik napról a másikra ugyanezen a helyen.
Szerencsére nagyobb kár nem keletkezett, az illetékesek, dacolva az esővel, visszaállították a ládákat. Annak, aki délután vagy esetleg a jövőben a környéken sétál, fel sem tűnik, hogy valami történt, csak a város önbecsülése szenvedett megint csorbát. Tényleg ilyenek vagyunk? Tényleg ennyit érdemelnek, akik kihelyezték a virágládákat, hogy szebbé tegyék a városközpontot? Az ördög pedig most egy kis ideig megint megnyugszik, elégedetten hanyatt dől, szájába veszi a pipáját, és elmosolyodik: Ma sem aludtam.