Két felhívás is napvilágot látott az elmúlt két hétben, mindkettő az apró vagy nem is olyan apró lopásokkal kapcsolatos. Az egyiket a községi közigazgatás gazdasági és mezőgazdasági osztálya tette közzé, és ebben arra kérték a polgárokat, elsősorban a mezőgazdasági termelőket, hogy ha bármilyen gyanús mozgást észlelnek a határban, jelentsék azonnal a mezőőröknek. A másik felhívást a helyi közösség tanácsa intézte a polgárokhoz, hogy itt is jelentsék be a lopásokat, még azokat is, amelyeket kisebb értéke miatt a rendőrségnek nem jelentettek.
A mezőgazdasági osztály felhívása az után született, hogy Szenttamáson megtörtént az emlékezetes szójalopás, vagyis egy éjszaka alatt a tolvajok, nyilván szervezetten, több mint 50 hektár szóját arattak le, és vittek el észrevétlenül. A kukoricatörés is megkezdődött, ezért sajnos várható, hogy egyesek bele fognak „nyúlni” a máséba, különösen ha figyelembe vesszük, milyen silány volt az idei termés, és valóban „aranyáron” árulják majd a kukoricát. Ahogyan mezőőr ismerősöm mondta egyik beszélgetésünk alkalmával, a tolvajokat nem is olyan nehéz felismerni. Ha ugyanis valaki megrakodva jön haza abból a határrészből, ahol talpalatnyi földje sincs, nyilvánvaló, hogy más területén járt. (Azt is megtudtuk, hogy ezeket a lopásokat szerencsére sikerült visszaszorítani, és már korántsem olyan gyakoriak, mint évekkel ezelőtt. De mivel a betakarítás még folyamatban van, talán mégse kiabáljuk el a dolgot.) Persze az élet sohasem ilyen egyszerű, hiszen az öreg földtulajdonosok bérbe adják földjeiket, így azután bárki bármelyik határrészből joggal hozhat haza termést. A legjobb megoldás mégis, ha maguk a gazdák mérik ezt fel az adott esetben, hogy ki lehet a tolvaj, és ki nem. Ezt ők nagyobb bizonyossággal tudják megmondani. Ez a rendszer azonban nagyon nehezen tud errefelé kialakulni. Az emberek nagy része a szocialista viszonyok között nevelkedett, amikor a közösből, az államtól elvenni az emberek szemében nem is számított főben járó bűnnek, a fiatalabbak meg a kilencvenes évek általános erkölcsi züllésébe csöppentek bele, amikor már a legszegényebbtől sem volt szégyen elvenni utolsó betevő falatját. A tolvajok esetében gyakran ma is ez a szabály: a legszegényebbeket, az elesett öregeket lopják meg leggyakrabban. Kérdés azonban, hogy jelentené-e bárki, ha szemtanúja lenne egy ilyen esetnek. Egyrészt, mert az emberek szemében ez ugyanaz, mint a besúgó szerepkör, még az említett gyomorforgató esetekben is. Nem beszélve arról, hogy senki sem akarja vállalni a velejáró következményeket, a bíróságokon való megjelenést, a tanúskodást. Pedig a világ „jobbik” felében azt szólják meg, aki ezt nem vállalja úgymond az állampolgári kötelezettséget, sőt ha kitudódik, hogy tanúja volt az esetnek, viszont nem jelentette, és tanúskodni sem hajlandó, még bűnrészességgel is megvádolhatják.
Nehéz lesz tehát megbirkózni a berögződött felfogásokkal. Azt persze mindenki nagyon szeretné, ha kevesebb lenne a lopás, és úgy mennének a dolgok, mint annak idején, amikor a kaszáló Krivaja-parti része tele volt konyhakerti veteményekkel, és senkinek sem jutott eszébe bántani a sárgarépát, zöldséget, paprikát... Ahhoz, hogy ez megint így legyen, nem csak a hivatalos szervekre kellene mutogatni. Az akkori rendet sem a rendőrség tartotta fenn, a tolvajokat a közösség visszatartó ereje riasztotta el, s ha javulást szeretnénk e téren, legalább egy kicsit közösségként is kell gondolkodnunk.
