Újvidék a kezdetektől fogva piacairól és vásárairól volt híres. Ez azért is érdekes, mert mára lényegesen megváltozott a helyzet. A város közismert piacain pangás állt be, és annak, aki még emlékszik a nemrégen még ezidőtájt gyümölcsöktől, zöldség- és főzelékfélétől roskadozó piaci asztalokra, az jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon mi történik? Talán, mint a nemrégiben még hasznos és divatos, mindent áruló áruházakra, úgy a piacokra sincs többet szükség, és fel lehet őket számolni. Mint ahogyan az emlékeinkben élő, klasszikus városközpont/belváros sem létezik már. Mindezt, a számunkra még a vásárlás Mekkáját jelentő áruházakkal együtt, a soküzletes, ritka kivétellel, a város peremére szorult bevásárlóközpontok váltották fel.
A messze földön ismert újvidéki piacok felhozataláról, és annak a Monarchia kereskedelmében és élelmiszerellátásában játszott szerepéről már a 19. században cikkeztek az újságok. Miszerint: „Lámpavilágnál kezdődik már a piac. Élénk sürgés-forgás, Bécsből, Budapestről, sőt Galícziából is vannak itt vevők. A reggeli órákban ezrével és ezrével pakolják a társzekerekre a megrakott kosarakat, amiben mind gyümölcs-és zöldségféle van”… „ Más városokban is van hasonló forgalom, talán még nagyobb is, csakhogy más városok piaca nem annyira sokoldalú, mint a miénk”. Az újvidéki piacon nagyban megvásárolt áru, a budapesti vásárcsarnokban, Bécsben, más osztrák városokban, Németországban és Boszniában lelt vevőre”. A zöldség- és gyümölcskereskedelmen kívül, a gabonával való kereskedés is kiemelt jelentőséggel bírt már akkor is. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy 1918 után az új államban is Újvidék a mezőgazdasági termények jelentős központjának számított. Talán ezért került sor 1921-ben Újvidéken a terménytőzsde megalapítására egy csoport nagybirtokos kezdeményezésére.
Az első börzei tanácskozásra 1921. augusztus 30-án került sor, amikor még csak terményekkel kereskedtek, majd 1924-től pénzzel és részvényekkel is. A börze elnöke, a dúsgazdag földbirtokos és termelő, dr. Dungyerszki Gedeon, titkára pedig Branko Petrović volt. A börze számára börzei ágensek dolgoztak, így Grün Maximilián, Licht Jakab és Lusztig Lajos is. A börze, jótékony hatása mellett a nagy ingadozásokat nem tudta meggátolni. Így 1933-ban sem, amikor világméretűvé vált a mezőgazdasági termények értékesítésének válsága. A világgazdasági konferencia munkája ellehetetlenedett, és az általános válsághoz, az akkor is kiszámíthatatlan extrém időjárás is hozzájárult. Először az akkor még szállíthatatlan és ritkaságszámba menő málnatermés került vészhelyzetbe szinte országos szinten, így Újvidéken is. Pár évvel azelőttig a málna csak az ínyencek asztalára került, a csemegekereskedésekben volt csak megtalálható „valóságos művészi csomagolásban”, lévén, hogy szállítása a gyümölcs sérülésének veszélyével járt. Így külföldre és az ország távolabbi vidékeire, csak feldolgozva, szörp vagy más formában juthatott el. Ezért az ára szinte állandóan magas volt és 40-50 dinár körül mozgott. Emiatt mindig újabb kereskedési forrásokat kerestek. Ugyanez volt a helyzet a földieperrel is, amelynek ára hirtelen 4-5 dinárra esett. Így a valamikori „arisztokrata” gyümölcs szinte „elproletarizálódott”. Tehát, a termelőknek már nem fizetődik ki termelni azt.
A komlóval kezdődött, folytatta a búza és a kukorica, s így az egykor keresett gyümölcsök is hasonló sorsra jutottak. Újvidéken sajátos helyi jelleggel hasonló sorsra jutott az igen jó áru, erre mifelénk korábban érő paradicsom is. Ugyanis a jugoszláv paradicsomot a bécsi piacon csak rövid ideig, a szezon kezdetén lehetett értékesíteni, amíg meg nem érkezett a magyarországi. Újvidék földrajzi és éghajlati helyzetéből eredő előnyét kellett idejében kihasználnia. De 1933-ban ez a termény is veszteségessé vált. Valóságos „paradicsomkrachról” számoltak be az újságok. Azokban a napokban akkora mennyiségű paradicsom érkezett, lévén hogy tájainkon a nyáreleji, kedvezőtlen időjárás miatt később ért be a valamikor jövedelmező paradicsom, amely ekkor a bécsi piacon 25 garast ért. De problémát jelentett a jugoszláv paradicsomkontingens kimerítése is, tehát, még alacsonyabb áron sem lehetett kiszállítani ezt a terményt. Így az újvidéki piacon eladatlanul állt a termelők által idehozott árú. Ezért nem kell csodálkozni azon sem, hogy a noviszádi szegények téli ellátásának biztosítására már 1933 nyarának végén széleskörű gyűjtési akciót kezdeményezett a város.
Ha jobban belemélyedünk a napjainkban megjelenő hírekbe, az alacsony felvásárlási árak emlegetése kapcsán, csak azt mondhatnánk, a ma is működő terménytőzsde mellett a felszámolt konzervgyárak hiányában „semmi új a nap alatt”, ha nem szembesülnénk az idei viszontagságos időjárási feltételek miatt, szinte egeket verő piaci árakkal. Válságos, ellentmondásos időket élünk napjainkban is.
