110 évvel ezelőtt is, Újvidékre is, mint ahogyan mindenhova, szinte észrevétlenül köszöntött be a december, és az év végi ünnepek. Természetesen először a város katolikus és protestáns lakossága ünnepelt, és a fővárost utánozva a vásárlási láz eluralkodását várta, még akkor is, ha a gazdasági pangás jelei igen észrevehetőek voltak. A szegénység is fokozottan jelen volt a mindennapokban, ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a tehetősebbek, a kor szokásához híven, szinte versenyeztek, hogy tanúbizonyságát nyújtsák emberszeretetüknek, együttérzésüknek.
Arról, hogy a szegénység a mindennapok velejárója lett, az Újvidéki Hírlap tudósított: a város közepén, a Bogdán utcában egy nyomorúságos ház udvarán Hugo Victor Nyomorultjaira emlékeztető odúban emberek laknak. Nem is kevesen. Egy kis felületű, alig 4-5 négyzetméterű területen „fából és primitív anyagból összetákolt alkotmány 13 lakást rejteget magában”. Leírhatatlan az a nyomor és piszok, amely ezekben a lakásokban látható, ahol egy szobában 5-6, sőt több ember is lakik, egyik-másik lakásban baromfikkal együtt”. Ezekben az egy szobás, odúkban, „még állatokat sem szabad tartani… – mintegy 40-50 ember szorong albérlővel együtt”, állapította meg az a városi küldöttség, amelynek tagjai Payerle Nándor, főkapitány, dr. Wágner Károly, főorvos, Dietzgen Imre, tűzoltóparancsnokkal és a sajtó képviselőinek kíséretében látott és tapasztalt. Úgy találták, hogy „az egész alkotmány annyira tűzveszélyes, hogy még a lehetősége is ki van zárva annak, hogy tűzvész esetén, egy ember is kimenekülhet ebből az alkotmányból”.
A szegénység, tehát mindennapos volt. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a „kereszténység legszebb ünnepét megelőzően”, minden valamit jelentő, városi polgári egyesület foglalkozott a „szegény gyermekek felruházásával, a nyomorultak és szükségben szenvedők segélyezésével”. Gyűjtést szervezett a Thabitta, az evangélikus nőegylet, amelynek tagjai ruházatot, pénzbeli segélyt, élelmiszert kívántak ajándékozni. Karácsonyi „felruházást” tartott az I. Újvidéki Nőegylet, a beltéri katolikus fiúiskolában, az Újvidéki Gyermekbarátok Egylete, pedig a Kovács-féle vigadóban.
Az, hogy közeledik az ünnep, talán a vasúti menetrendről volt legjobban észrevehető, hiszen „erősödött a személyforgalom és az utazó közönség kényelme miatt” a rendes személyszállító vonatokon kívül, külön járatokat is be kellett vezetni, többek között Újvidék és Budapest és Keleti pályaudvar között, ahonnan szintén különvonattal el lehetett jutni Bécsbe is. De aztán valahol mégis felszínre tört a valós helyzet, amelyet az ünnep, a karácsony ellenére, mindenki megérzett, de a kereskedővilág mondta ki először, hogy bajok vannak.
A dúsabbnál, dúsabb kirakatok ellenére „hiába halmoztak fel kereskedőink a legszebb és legdivatosabb cikkeiket, hiába állították ki kirakataikba a legváltozatosabb és a legkényesebb ízlést is kielégítő áruikat, hiába nagyobb a választékuk, az idén, mint volt talán bármikor, a karácsonyi vásár, mely egyik-másik kereskedőnél jelentékeny része az egész évi összforgalomnak – mégis csak szomorú, mert messze mögötte marad az előző évek eredményeinek… – karácsony hete – a nagy és lázas üzleti forgalomnak ideje, ijesztően csendes, pedig kereskedőink felszerelték raktáraikat minden széppel és jóval, sok munka és még több pénz fekszik ezekben a felszerelésekben, de az áruk csak elvétve cserélnek gazdát. Máskor egymásnak adják a vevők a kilincset, az üzleti személyzet alig győzi a kiszolgálást, az idén, pedig mintha lidércnyomás ülne a lelkeken... – az idén külpolitikai bonyodalmak árnyéka fekszik rá a reménységekre, aggasztó hangulatok ejtik foglyul a lelkeket s a karácsonyi vidámság és életöröm szokásos megnyilatkozását erősen akadályozza a nyugtalanság érzete, a közel jövő bizonytalansága...” – ...ha a szeretet ünnepén nem is ragyoghat fölöttünk a teljes és zavartalan béke napja, a szeretet csillaga gyúljon ki fölöttünk, és árassza áldását mindenkire, akiket megillet, akik megérdemlik”! – kívánta az Újvidéki Hírlap olvasóinak, és kívánjuk mi is, 110 év múltán olvasóinknak. Még ha távolabb is, de ma is háború van, és napjainkat beárnyékolja a „nyugtalanság érzete”.
Nyitókép: A Grossinger család fényképhagyatékából
