Van az úgy, hogy az embernek a munkahelye lesz a legbiztosabb pont az életében egy adott pillanatban. Még akkor is, ha ez Szerbiában meglehetősen bizarr kijelentés, az én esetemben igaz.
Van az úgy, hogy az ember magánéletében olyan változások állnak be, amelyek a mindennapok privát intimitását stresszre cserélik, amitől aztán az ember akkor is a fejét fájdalja, amikor a legnyugodtabbnak kellen lennie.
Ne kerülgessem a forró kását: a napokban kellett véget vetnem egy hosszú kapcsolatnak, amelyet a féltékenység tett tönkre és a rossz kommunikáció döfte le kegyelmesen.
Először éreztem lelkiismeret furdalást és bűntudatot azért, mert hátat fordítottam valakinek, aki a számomra is fontos volt. Tinédzserként és suhanc felnőttként ezeken a dolgokon könnyen átsiklottam, főleg olyankor, amikor én voltam az, aki kimondta, hogy „viszlát".
Most viszont ugyanazt a kongó ürességet érzem, amit pár éve, amikor én kaptam meg életem eddigi legnagyobb kosarát. A fojtogató érzés egész nap kerülget, amikor pedig hazaérek, és meglátom a lány egymás mellé stószolt cuccait, elszorul a szívem.
Persze, ez mind az élet velejárója. Vannak emberek, akiknek a szerelemben nincs szerencséjük. Ebben az estben neki sem és nekem sem. Görcsösen ragaszkodott valakihez és egy elgondoláshoz, egy ideálhoz, amivel azt a valakit (engem), sikerült elkergetnie magától.
Röviden ennyi.
Most olyan furcsa állapotba kerültem, hogy egyedül a vállalat hideg falai között érzem magam „biztonságban". Szinte megváltás egész nap hallgatni a billentyűk zaját, a kollégáim tört szerb–angol akcentusát, ahogy az amerikai ügyfelekkel szájkaratéznak.
Ha belegondolok, hogy mennyire rühellem a melót (vagyis a munkát bármilyen formában), szinte megbotránkozom magamon, hogy szinte alig várom, hogy reggel felébredjek, és elballagjak az irodába.
Ilyen hát teljesen felnőni, meglhetősen kellemetlen. De ahogy mondani szokták, megy az élet tovább.
