Az, ami a 70 évvel ezelőtti világunkat jellemezte, az oktatással, művelődéssel és a kulturális élettel való kiemelkedő törődés, még akkor is, ha az ma ideológiailag erősen meghatározottnak és kizárólagosnak tűnik. Abban az időben Újvidéken több, magyarokat tömörítő, magyar nyelven működő kultúr- és művelődési kör létezett. Természetesen a legismertebb az akkor még túlynyomórészt magyarok lakta telepi Petőfi Sándor Kultúrkör, majd a József Attila nevét viselő, az egykori Református Olvasókör székházában, az úgynevezett Grobljanska utcában (Temető utca) lévő kultúrotthon volt. De létezett magyar szakkör a szakszervezet és egyéb társadalmi és politikai szervezetek mellett is, mint amilyen például a Népfront volt. Az azonban, hogy a tájékoztatási és kulturális tevékenységet bizonyos szezonalitás jellemezte, ma talán érdekességnek számít. A színház és az opera a nyári hónapokban bezárta kapuit. A rádióállomások pedig csökkentették műsorsugárzási idejüket. Így az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorait valamikor május második felében utolérte a nyár.
Az állandó zenekaron kívül a személyzet is „kiérdemelte”, hogy évi szabadságra menjen. Mindez csak annyiban látszott meg, hogy a reggeli műsor délelőtt 10 óra helyett 8 órakor ért végett, és az akkori vélemények szerint sokat jelentett, hiszen a zeneműsorokat hanglemezről és hangszalagról közvetítették. Az egyes műsorok időpontja is megváltozott, a délelőttiek a déli órákban kaptak helyet, míg számos hallgató kérésére a napi „hangos” híradót a szokásos 17 óra helyett 20 órakor sugározták. Vasárnap délelőttönként pedig a falusi hallgatóság számára 9-től 10 óráig „falusi műsort” sugároztak, ami már az akkori igények szerint „nagyon hiányzott”. Meglepetésként pedig vasárnaponként 11.30-kor, hétköznaponként pedig 14.30-kor folytatásos rádióregényt iktattak be a magyar hallgatóság nagy örömére. Akkortájt, a mai szokásoktól eltérően, voltak olyan kiemelkedő események, amelyek iránt széleskörűnek volt mondható az érdeklődés. Ilyen a Híd folyóirathoz kötődő jubileum is. 1954 júniusában ünnepelte ugyanis 20. évfordulóját a jugoszláviai magyarság „mozgalmi” folyóirata, a „HID”. Ennek az évfordulónak a jelentőségét emlékkiállítással emelték ki. A kiállítást Noviszádon rendezték meg a Szocialista Szövetség akkori székházának állandó kiállítási termében. A kiállítás anyaga szemléltetően mutatta be a Híd és a köréje csoportosuló, haladó emberek két évtizedes harcát. A kiállításmegnyitót vasárnap délelőtt 10 órakor tartották, amelyet az akkori főszerkesztő, Majtényi Mihály író nyitott meg ünnepi beszédével. A megnyitón a „szakszervezetek, a kultúrszövetség, több régi Híd-munkatárs, terjesztő és olvasó” volt jelen. Az akkori ideológiai elvárásoknak megfefelően, a ritka kivételek egyikeként, a „harcos HID” nem sokkal az indulását követően, már 1937-ben az osztályharc szimbólumává vált, és abban a korban a haladó szelleműség igazi harcosává lépett elő. Az akkori Híd ezt követően több évtizedig folyamatosan megjelent, ami napjainkra nem mondható, lévén, hogy a Híd egyetemesen, a magyar nyelven megjelenő folyóiratok közül a leghosszabb életűnek számított ezidáig. Napjainkban pénzügyi gondok nyomasztják, akadályozzák megjelenését.
A nyártól függetlenül a 70 évvel ezelőtti életet a kulturális, művelődési és általában közösségi életünket lendület és pezsgés jellemezte. Az új társadalmi rend ünnepeit irodalmi estekkel, tartalmas programokkal ülték meg. Így a szerbiai népfelkelés napját, július 7-ét a Szocialista Szövetség szervezésében irdalmi esttel ünnepelték, amelyet a Petőfi Sándor Közművelődési Egyesület nagytermében tartottak meg, Fehér Ferenc, Majtényi Mihály, Slobodan Berberski és Gál László közreműködésével. Sorra alakultak az újabbnál újabb szakkörök, így a József Attila Kultúr Egyesületben nemcsak operettbemutató volt, hanem dalárdát is alapítottak. A Vojvođanski lovac című lapnak pedig magyar nyelvű melléklete lett azokban a napokban, akárcsak a horgászújságnak.
Talán azért tűnnek az akkori események érdekesebbnek, mint a mostaniak, mert nagyobb mértékűnek volt mondható az önmagunk, közösségünk értékei felé fordulás. Szélesebb skálán mozgott az érdeklődés, és nem „egy kaptafára” működött minden. A sajátosságainkat és ezáltal talán önmagunkat is nagyobbra értékeltük akkoriban, mint napjainkban, 70 év múltán.
