Mire hetven évvel ezelőtt, 1954-ben elérkezett a november, az egykor volt ország hegyes vidékein jócskán havazott. A mostanában sokat emlegetett, boszniai hegységeken, napjainkban kő és vízlavina mosta el az utakat és településeket, akkor pedig, a Szarajevó és Mostar közötti vidéken, az utak váltak járhatatlanná, és Szarajevóból Mostarba nem lehetett eljutni. Macedóniában is egyméternyi hó esett. De tájainkon, így a tartományi székvárosban is, inkább őszi idő uralkodott, és voltak események, amelyek nemcsak a város lakóit, hanem egész Vajdaságot és az országot is izgalomban tartották.
Ugyanis, azok a döntések, amelyek előbb születtek meg, azokat az őszi hónapokban valósították meg. Az akkor alakult Újvidéki Egyetem megkezdte működését, aminek úgy látszott, mindenki örült. Todor Jovanović, a városi Népbizottság elnöke úgy tartotta, hogy „emlékezetes dátumként” kerül be a város történetébe az a nap, amikor megalapították az egyetemet. Az ünnepélyes pillanatokra nemcsak Noviszád és a tartomány városainak kimagasló politikai, kultúr- és közéleti dolgozója jött el, hanem népköztársaságunk magas rangú képviselői, egyetemi tanárok és mindazok, akik társadalmi és kulturális életünk irányító munkásai. A vajdasági parlament bejárata előtt fiatalok, az új fakultások hallgatói fogadták a vendégeket. Az újonnan átrendezett termet a filmezők és fotóriporterek reflektorainak fénye vakítóvá tette. Ragyogott, fénylett, ünnepelt. A sorokból ősz fejek emelkedtek ki, tudós professzorok beszélgettek a néphatóság és társadalmi igazgatás képviselőivel...” Beszélt Vukics Mityovity, a belgrádi egyetem rektora, Penezics Szlobodán, a Szerb Népköztársaság Végrehajtó Bizottságának elnöke, a díszelnökségben pedig ott ültek Mladen Leskovac író, aki a „noviszádi filozófiai kar” dékánja lett, Lazar Stojković mérnök, a mezőgazdasági fakultás dékánja, és a két prodékán, dr. Mirko Stojanović és Borislav Kostić mérnök. Az ünnepi megnyitón üdvözlőbeszédet mondtak a zágrábi, a szkoplyei és a ljubljanai egyetemek kiküldöttei. A szarajevói egyetem dékánja elmondta, hogy „Vajdaság, Noviszád volt az, amelyik évtizedeken át nagy segítséget nyújtott a boszniai nép fejlődésében, tanítókat és kultúrmunkásokat küldött Boszniába”. Utolsóként, egy egyetemi hallgató szólalt fel és tolmácsolta a tanulni vágyók örömét. Csak a filozófiai fakultásra 500-an iratkoztak be akkor, annak ellenére, hogy a város központjában lévő Filozófiai Fakultás épületét még renoválták, és azt még állványok vették körül. A vendégek ezért a díszülést követően a Mezőgazdasági Fakultás várban lévő épületéhez hajtattak. Így, „Noviszád tegnap hivatalosan is egyetemi várossá lett” és kezdetét vette az „egyetemi élet”.
De örömmel vették azokban a napokban, hogy Újvidék történetét bemutató kiállítási kézikönyv került ki a nyomdából, amely egyben az Újvidéki Városi Múzeum megalapítását is jelentette. Annak ellenére, hogy az a „kiállítási kézikönyv” csak 36 oldalas volt, érdekesnek számított. A könyvnek számos munkatársa volt, így többek között Nagy Sándor régész, aki az őstörténeti anyagot dolgozta fel, Robert Paulovics Pétervárad történetét, Teodor Avramović és Slobodan Stojković a város fejlődésének közgazdasági vonatkozásáról, Milan Cvejić és Milutin Tatić a városi rendészet történetéről írtak, Lőbl Árpád, dr. Kosta Milutinović, Katarina Sokolović, Duško Alimpić és Vlada Popović a város politikai történetével foglalkoztak, míg a kulturális életet, dr. Kosta Milutinović és Pavle Jeftić foglalták össze. Akkor úgy értékelték, hogy a kézikönyv „nemcsak gyakorlati vezető a kiállításon”, hanem az „nagyvonalakban” az olvasó elé tárja „Noviszád városának gazdasági, politikai és kulturális fejlődését a régmúlttól, máig”.
A Városi Múzeum a múlt pénteken ünnepelte megalapításának 70. évfordulóját az Önarckép című kiállítással, amelyen az egykori munkatársakról, az intézmény gyűjteményeiről, úgy általában az elmúlt 70 évről a képek beszéltek, „néma leventeként” nem szóltak, sem a város képviselői, sem pedig a Múzeum vezetősége. Pedig a szavakat, a visszatekintést, az elmúlt 70 év eredményeiről és esetleges kudarcairól a fény és hang játéka nem helyettesítheti. Mint ahogyan a magyarul is tudó szakmunkatársak hiányát sem pótolhatja semmi. Ennek jelentőségét már 70 évvel ezelőtt is felismerték. Ez a tény azonban már a jelenről, napjainkról szól és még nem történelem, de az lesz.
