Gyakran megtörténik napjainkban, hogy tájainkon, így Újvidéken is, az esti órákban egy-egy nagyobb utca vagy sugárút mellett elhelyezkedő közvilágítás nincs bekapcsolva, és az utca vagy sugárút sötétbe borul. De így van ez olyankor is, amikor az ember külföldről hazaérkezik, és a határt átlépve az autópályán sötétség honol. Hetven évvel ezelőtt azonban egészen más világ lehetett, hiszen az akkori híreket olvasva a kivilágított utcáknak és a fénynek a városban örültek, és minden közvilágításra vonatkozó esemény vagy döntés, hírt jelentett. Így lett hír az is, hogy 1954. utolsó hónapjaiban a noviszádi népbizottság kommunális tanácsa a város villamosítási problémáival foglalkozott. Akkor hoztak döntést arról is, hogy a Szabadság téren, az akkori Alekszandar Rankovity utcában, a Zmaj és a Žarko Zrenjanin utcában és a Tito marsall sugárúton bevezetik a „fluoreszcens világítást”. Komoly beszédtémának számított a noviszádi villanyhálózat átépítése is, lévén, hogy a város egyes részein akkor még mindig 110 voltos volt a rendszer, és az akkori modernizációt a 220 voltos feszültségre való áttérés jelentette. Ennek bevezetését az egész város területére tervezték. A cél pedig a sötétség ellenében a világosság, a modern háztartási eszközök számára a villamos energia biztosítása volt.
A város önmagával és a városba látogatókkal foglalkozott. A városi népbizottság sajtóosztálya komolyan tervbe vette azt, hogy könyv alakban kiadja Noviszád „Idegenvezetőjét”, de nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen az Idegenvezetőnek a praktikus oldala mellett „propagandajelleget” is szántak. A könyvnek a tervek szerint tartalmaznia kellett a város rövid történetét, továbbá az intézmények, iskolák és szervezetek történetét. Szándékuk szerint ez a publikáció nemcsak az idegenek számára készült, hanem az újvidékiek is sok újat megtudhattak belőle a városról. Természetesen, a könyv nem szólhatott csak Noviszádról, hanem a környező helyekről is. Külön foglalkozott Karlócával, Kamenicával és a Fruška gorával. A kiadvány mellékleteként az utcák akkori névsorát és a város térképét is tartalmazta. Talán az Idegenvezető számára írták össze az akkor ismételten újvidéki utcákat is, amelyekben nem volt rózsás a helyzet akkor sem. Jogosan kérdezték, hogy mi gátolja a noviszádi utcák javítását, talán azért, mert az áldatlan helyzet az időjárás rosszra fordulásával jobban érzékelhető lett. A járdák rossz állapota a sár megjelenésével vált komoly kérdéssé. Sok helyen bokáig érő sárban kellett járniuk a polgároknak, tehát jogosan kérdezték a városi kommunális tanácstól, hogy miért nem javították gyorsabban a járdákat? A válasz a kérdésre az volt, hogy a „város igényei” megnövekedtek, a környékbeli kőbányák, a paragovóiban és ledinciben pedig nem dolgoztak, vagy keveset termeltek. Tehát nem volt kő. Így meg kellett állapítani az akkori prioritásokat. A helyzet miatt pedig a Sava Vuković, a Grobljanska (Novosadskog sajma), Kosovska, Stražilovska, Hristo Botev, Stevan Branovački, az Aleksa Šantić, az Ognjen Prica és a Jugoszláv néphadsereg utcák javítását tartották fontosnak. Annak is tudatában voltak, hogy a Laza Kostić és a Duna utca járdáit 1870-ben aszfaltozták, azóta „csak foltozgatták” őket.
Az utcákkal kapcsolatos hírek és a noviszádi utcák eseményei sem kerülték el a közvélemény figyelmét. Így a Duna utcával külön is foglalkoztak. „Idegen, ha Noviszádon jársz és betévedsz a Duna-utcába, ebbe a nyúlfarknyi sikátorba, ne lepődj meg, ha egymás hegyén-hátán vagy féltucat kocsmát lelsz. Igen, párlépésnyi hosszú utcában hat borleosztót találsz és mellettük Jugoszlávia egyetlen keskenyfilm-elosztóközpontját…”– elégedetlenkedtek az akkori újságírók.
Újvidék azonban úgy tűnik, ami a kultúrát és a művelődést illeti, a „haladószellemű” városok közé tartozott. A Matica srpskában a tudósok és a művészek megbeszélést tartottak a szerb–horvát nyelvről és a nyelv „egyesítésének” kérdéséről, a nyelv elnevezéséről, a latin és a cirill írás kérdéséről, a két alapvető nyelvjárásról, valamint a szakkifejezések egyesítéséről, a szótár készítéséről és a helyesírás szabályairól. Mindez az akkori, közös állam érdekeinek és célkitűzéseinek, a szellemi közösség megteremtésének igényével, ami – ma már tudjuk – nem sikerült.
Akkor, november 29-én, a Köztársaság napján volt öt éve annak, hogy az Újvidéki Rádió magyar műsort is sugárzott, amely „új hangot” hozott az éterbe, pontosan, déli 12 órakor, és amelynek többnyelvű, így magyar nyelvű adását is, még öt év múltán is „zavarták a magyarországi rádióállomások”. A mi rádiónk azonban még mindig szól.
