Szinte észrevétlenül jött el 70 évvel ezelőtt az év vége, amelynek abban a szocialista rendszerben, lévén, hogy a vallás és a karácsony az új társadalmi rendszerben, annak materialista világnézete miatt elvesztették a jelentőségüket. Az év végi, ünnepi hangulat megteremtése, a szilveszterezés, az óév búcsúztatása és az újesztendő bevárása megmaradt. A jó hangulat azonban, még ha meg is maradt, igen visszafogott lehetett, mert azon az éjszakán Noviszád utcáin nem lehetett különösképpen észrevenni a duhajkodásnak és a mértéktelenségnek a jeleit. De valamikor 1923-ban, egészen másképpen búcsúztatták az óévet a városban. Az, aki végigjárta az újvidéki utcákat és szórakozóhelyeket, nemcsak a jókedvről, hanem bizonyos mértékben a féktelenségről is tanúskodott. „Az Ameriken Barban este 10 órakor már egy helyet sem lehetett találni” – szólt a jelentés. A fekete helyett, borosüvegek álltak az asztalokon. A műsor ugyanaz volt, mint máskor, „csak a nagydob és a cintányér kívánt folyton boldog újévet”. A Grand, vagyis Sloboda kávéházban pont éjfélkor kívántak egymásnak minden jót. A kávézó gazdája, Földi, a kezét dörzsölgette, mert a bor és pezsgő szépen fogyott, a Sloboda nagytermében pedig egy szilveszteri mulatságon a párok „egymást gyúrva izzadták a simmyt”.
Az utca hangulata ettől is érdekesebb volt. A Fő téren a városházába ki-be hullámzott a tömeg. Egy egyedül ünneplő, „hangos énekszóval kóválygott a városháza előtt, hóna alatt egy felpántlikázott malaccal”, és arról kérdezgette a járókelőket, hogy hol lakik, „mert azt tavaly még tudta, de az idén már nem”. Vidám hangulat volt a katolikus körben is, amelyben egyfelvonásost adtak elő, és énekszámokkal szórakoztatták a jelenlévőket, majd reggelig tartó tánc tartotta a jó hangulatot. De az, ami igazán jól esett azon az éjszakán, az az 1923. év első napjába való „belealvás” volt, a pár évtized és egy világégés múltán, az akkor is Noviszádnak nevezett városban.
Az, ami jellemző volt 1954 szilveszterére, „meglepően” az volt, hogy az emberek sokkal kevesebb szeszt fogyasztottak, mint egyébként. Sokkal kevesebb volt a részeg, nem volt nagy duhajkodás a kávéházakban, bárokban, éttermekben. Az utcán sem volt nagyobb duhajkodás. „Az emberek már azt az embert is megnézték, aki az utcán flaskót húzott ki a zsebéből és egy jót húzott belőle.
Ez a visszafogott ünneplés a „milicia nyilvántartásán” is meglátszott, mert „ezen az éjszakán egyáltalán nem történt több kihágás, mint máskor”. Így a szertelen, hámból való kirúgás helyett, az újvidékiek a „csendes megelégedés érzésével vigadtak”. Így, már este 6 és 8 óra között a város szinte üres volt. Az emberek fél 8 körül kezdtek szállingózni, először azok, „akik megunták az otthon ülést”. Majd 8 óra után megindult a „népáradat”, hogy megtöltse Noviszád összes mulatóit, éttermeit, mozijait, a népszínházat, a bárokat. „Estélyiruhás asszonyok (sok volt az uszályos ruha), ünneplőbe öltözött férfiak serege vonult a célja felé”. A másik sajátossága annak a 70 évvel ezelőtti újévvárásnak, az volt, hogy nagyon sokan otthon, az előző évekhez viszonyítva „sokkal többen”, „meghitt baráti körben” várták az újévet. Egy évtized múlva, 1964. és 1965. év fordulóján, talán a város növekedéséből kifolyólag, az Egyetemi Klinikán nagy volt a forgalom. 29 személy szorult orvosi segítségre a „legkülönfélébb sérülésekkel”. Ezen kívül 176 személyt vizsgáltak meg, közülük a legtöbben „felöntöttek a garatra”. De volt kéz- és lábtörés is. Tehát, az újévet már duhajkodva és féktelenül várták. Január elsején 7 újszülött látott napvilágot és lett Újvidék új lakosa.
Az már csak jó hírnek számított, hogy ez, az akkor már dinamikusan fejlődő, egyre modernabbá váló város, abban a szebb és jobb világban, minden tűzeset nélkül „csusszant” az új, akkor még reményteljes esztendőbe. Közösségünk pedig örülhetett, mert Szeli István egyetemi tanárt és Csépe Imre írónkat megválasztották a Szerbiai Írók Egyesületének tagjává, ezzel is jelezve, hogy több mint hat évtized múltán, a város és az ország egyenrangú polgárainak számítottunk.
Nyitókép: Kovács Sztrikó Zoltán rajza, 1955.
