A zentai községi képviselő-testület díszpolgári címmel tüntette ki dr. Nagy Gábor Tamást, Budavár polgármesterét a két önkormányzat közötti testvérvárosi együttműködés kialakításában és a közös projektumok megvalósításában végzett tevékenységéért, valamint a Zenta város értékeinek megőrzése érdekében kifejtett áldozatos munkája elismeréseként. A díjazottal a kitüntetés átvétele után beszélgettünk.
Dr. Nagy Gábor Tamás (Gergely József felvétele)
Zenta és Budavár tizenkét éve ápolnak testvérvárosi kapcsolatot, és ennek az együttműködésnek mintegy megkoronázásaként Zenta díszpolgárává avatták. Hogyan tekint az elismerésre, milyen érzéseket váltott ki önből ez a gesztus?
– Amikor megkaptam a hírt, nagyon meglepődtem. A kollégáim előbb tudták, mint én, csak titokban tartották, és meg is hatódtam, amikor értesültem róla. Régóta járok Zentára, mondhatom, hogy szinte érzelmi szálak kötnek ide, megszerettem ezt a helyet. Jó érzés egy idő után azt tapasztalni, hogy a két közösség nemcsak segíti egymást, hanem az ember kap is ettől a kapcsolattól valamilyen elismerést, visszaigazolást, visszajelzést. A díszpolgári cím átvétele megható pillanat volt, és köszönöm mindenkinek, aki ebben részt vett. Egy kicsit fura, szokatlan helyzet egy ilyen díjnak az átvétele, hiszen polgármesterként én is húsz éve adok át díszpolgári elismeréseket, kitüntetéseket, és tudom, egy közösség mindig azt kívánja ezzel kifejezni, hogy valakire büszke, hogy valakit példaképként állít a többiek elé. Egy kicsit elgondolkodtam azon, miért pont én kapom ezt ilyen távolból, Budavárról, amikor itt helyben olyan sokan dolgoznak ezért a közösségért, és azt találtam magamnak válaszul, hogy biztos azért, mert a közös történelmi gyökereink és az az elkötelezettség, ahogyan a hagyományainkat ápoljuk, sorsközösséget teremt a két település között, ami nemcsak nekem mint személynek, hanem az általam képviselt közösségnek is szól. Ezt érzem a legfontosabbnak ezen a történelmi évfordulón, hiszen ne felejtsük el, hogy szeptember 11-én, Zenta város legnagyobb ünnepén kaptam meg ezt az elismerést.
2006 szeptemberében írták alá a testvérvárosi kapcsolatot. Mit hozott ez a tizenkét év az együttműködésükben?
– Először is azt, hogy egyre alaposabban megismertük egymást, és nemcsak mi, vezetők, hanem a közösségek is. Csoportjaink jönnek ide látogatóba, a zentai diákok a Balatonhoz, Szentendrére, illetve Budavárra jönnek kirándulni, nyaralni, olyan emberi, baráti kapcsolatok alakultak ki a tucatnyi év alatt, hogy mára már van mire építenünk a jövőt. A másik, hogy belevágtunk néhány közös terv megvalósításába. Ilyen volt a zentai csata emlékét megörökítő állandó kiállítás, amely a ma legkorszerűbb történelmi, hadtörténeti ismeretekkel mutatja be a csata történetét a látogatók számára. Ezzel nemcsak azt szerettük volna elérni, hogy minél inkább tudatosítsuk a zentaiakban, mi is történt, és legyenek rá büszkék, hanem egyfajta turisztikai látványosságot is szerettünk volna létrehozni a város szívében, ahová a környékbeli településekről is, és a távolabbi országokból is eljönnek a látogatók megismerni a zentai csata fontosságát. Ennek a jelentőségét nehéz lenne alábecsülni, az a meggyőződésünk, hogy egyre aktuálisabb az az üzenet, hogy vannak helyzetek, amikor cselekedni kell, és nekem az egész zentai csata nagy tanúsága, hogy nem ijedhetünk meg a lehetőségektől, hanem meg kell ragadni az alkalmat, és egy közösségért, a jövőnkért, a szabadságunkért élni kell az eszközeinkkel. Erről szól a zentai csata üzenete, és ez ma nagyon időszerű egész Európában.
Úgy fogalmazott a díj átvételekor, hogy ez nem csupán megtiszteltetés, hanem kötelesség is. Vannak-e konkrét elképzeléseik, közös terveik Zenta önkormányzatával?
– Komoly uniós programokban is gondolkodunk, és már létre is jött ilyen program közösen a szolidaritással kapcsolatban, de van még egy nagy feladatunk. Régi, bizonyos értelemben szimbolikus, mégis fontos adósságuk a budaváriaknak: jól tudjuk, Savoyai Jenő lovas szobra, amely a zentaiak megrendelésére készült, a budai várban áll, és régóta dédelgetjük a polgármester úrral azt az álmunkat, hogy egyszer annak másolata Zenta főterét díszítse. Ehhez állami szervek támogatását kell megnyernünk, de ha ezt megvalósítanánk, akkor ez egy méltó kerete lenne a zentai csata emlékezetének.
Idén lesz huszadik éve, hogy Budavár polgármestere. Közössége vezetőjeként mit tart legfontosabb feladatának?
– Egy elég rozoga állapotban lévő önkormányzatot vettem át, és először a pénzügyeket kellett rendbe tennem. Azután kis lépésenként a felújításokat, a városszépítő tevékenységeket, egy-egy terület rendbehozatalát kellett elvégezni. A példaadást tartom a legfontosabbnak, és azt, hogy egy közösségben felébresszük azt az érzést, hogy magukénak érezzék településüket, az utcáikat, az intézményeiket. Ma ez Budaváron elég jól megvalósult, a városrész nagyon sokat szépült az elmúlt két évtized alatt, sok mindent helyre tudtunk hozni, mondhatom azt, hogy a budai vár ma egy nagyon szép arcát mutatja. Azt vallom, hogy amikor rendbe hozunk egy épületet, egy utcát, akkor azt a közösséget lelkileg is erősítjük.
Hogyan lehet ebben a tisztségben ennyi éven át megújulni? Mi viszi előre?
– Amíg az ember szívvel-lélekkel tesz valamit, addig mindig kap újabb impulzusokat. Ez az elismerés is óriási erőt ad a jövőre nézve. Megújulni úgy lehet, hogy minden évben, amikor elérkezünk egy-egy fordulóponthoz, akkor egy kicsit megállunk, visszatekintünk, előretekintünk, végiggondoljuk a dolgainkat. Olyankor megpróbálom megtalálni, mi annak a konkrét napnak, ünnepnek a legfontosabb üzenete, és ha lehet, megosztom a többiekkel is, és úgy vettem észre, olyankor elfogadják, amit mondok. Vezetőnek lenni egy közösség élén azt jelenti, hogy mindig egy picit előrébb kell járni gondolkodásban, mint ahol a többiek vannak, és húzni kell őket magunk után. Én azért vagyok nagyon hálás, mert olyanok a kollégáim, és olyan közösségben dolgozom, hogy mindig ott állnak mögöttem. Az eredményeket sosem egyedül érjük el, hanem közösségi erőfeszítéssel. A képviselő-testület, a polgármesteri hivatal, tágabb értelemben az ott élők támogatása mindig ott állt mögöttem, és ez ad erőt a folytatáshoz, ahhoz, hogy ebbe ne belefáradjak, hanem újabb és újabb terveket szőjek. Húsz év után is tele vagyok tervekkel, és a mai napig mindig azon gondolkodom, hogy ha valamit elvégeztünk, akkor mi lesz a következő, amit meg kell csinálnunk, amivel még valamit hozzáadhatunk az emberek mindennapjaihoz.
