Zsúfolásig megtelt pénteken este a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtár az Új eredmények és lehetőségek a Délvidék 1944-45. évi eseményeinek kutatásában címmel megrendezett konferencián.
A Rákóczi Szövetség Magyarkanizsai Szervezete, a Fiatalok a Dél-alföldi Médiában Alapítvány és a Délvidéki Mártírium 1944-45 Alapítvány szervezte a tanácskozást, melynek első előadója Teleki Júlia volt, aki aprócska gyermekként élte túl a csúrogi vérengzést, és aki azt a kérdést adta előadásának témájául, hogy Lesz-e emlékpart Csúrogon?, de általánosságban sürgette a tömegsírok feltárását, a méltó megemlékezés lehetőségét.
Matuska Márton publicista, az 1944-45-ös magyarellenes atrocitások kutatója a győztesek tobzódását, a délvidéki népirtás okait elemezve arról beszélt, a kegyetlen mészárosok hogyan öltöztették – utólag! – ideológiai lepelbe a vérengzést.
Csorba Béla író, politikus, a járeki haláltábor halotti anyakönyveinek a kutatója ezúttal nem kizárólag a magyar áldozatok emlékét idézte meg, hanem a német kutatók által összegyűjtött visszaemlékezésekből ismertetett olyan részleteket, amelyek a német és magyar áldozatokra, valamint a tanúkra is vonatkoznak.
Volt ennek a tanácskozásnak két olyan előadója is, akik részt vesznek az 1944-45-ös atrocitásokat vizsgáló szerb–magyar történeti bizottság munkájában.
Mezei Zsuzsanna, a Vajdasági Levéltár munkatársa úgy mutatkozott be, hogy ő a sírfeltáró bizottság szerbiai részének egyetlen vajdasági, egyetlen magyar tagja. Részletesen beszámolt róla, milyen dokumentumokat őriz a levéltár az atrocitásokról, s hogy ezek kutatása közben kiderült: a titói hatalom tervszerűen készült a magyarirtásra, és félelmetesen pontos dokumentációt vezetett róla. A megszállók és velük együttműködők bűntetteit kivizsgáló bizottság ténykedését alaposan előkészítették, megszervezték a teljesítmény alapú feljelentés-gyűjtést.
A vegyes bizottság magyarországi tagjainak sorában van a magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, Forró Lajos is, akinek elsőként sikerült elérnie, hogy rehabilitálják ártatlanul kivégzett nagyapját. Ő részletesen ismertette a Vajdasági Levéltárban végzett kutatásainak eredményeit, melyek szerint nyolc vádpont alapján sorolták be a „háborús bűnösöket”, és akiket sehova se tudtak beilleszteni, azt népellenséggé nyilvánították.
Stella Szonja, a budapesti Terror Háza Múzeum történésze bejelentette, hogy Magyar Tragédia 1944-45 címmel a jövő év februárjában időszaki kiállítás nyílik az intézményben, három fő céllal. Az első: feltárni, kik voltak a felelősök, és hogyan zajlott a vérengzés. A második: bebizonyítani, hogy nem bosszúhadjárat volt (mert ahol történt, ott nem volt mit megtorolni). A harmadik: kimondani, hogy etnikai alapon történt a tisztogatás.
A legfontosabb üzenete az volt ennek a tanácskozásnak, hogy követelni kell az áldozatok rehabilitálását. Nem a hozzátartozó feladata bizonyítani az áldozat ártatlanságát, hanem a bíróságé, az eljárás ingyenes, a levéltári adatok kérelem alapján mindenki számára hozzáférhetőek. És nem kell visszariadni az áldozatokról feljegyzett vádak miatt – a bizonyítási eljárás során úgyis kiderül, hogy ezek koholt vádak.
