Kerékpárral, csinosan suhan végig az utcán, egy beteghez siet házhoz. Valamivel később már a Zentai Egészségház rendelőjében diagnózist állít fel és jó szóval szolgál pácienseinek. A napjába belefér az is, hogy ha kell, a Caritasban vagy a Vöröskeresztben tevékenykedjen, és lehet, hogy estébe hajlóan még betér néhány olyan betegéhez, akit mosolyával, őszinte érdeklődésével átsegít egy-egy nehéz pillanaton. Dr. Jung Németh Erzsébet általános szakorvos áldásos munkája, mély empátiája, szinte végtelen segíteni akarása és mindenekfelett orvosi szakértelme újabb elismerést gyümölcsözött, hiszen a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete Életmű díjjal tüntette ki.
Dr. Jung Németh Erzsébet: Fontosnak tartom megismerni a páciens szociális hátterét, családi körülményeit is! (Fotó: Homolya Horváth Ágnes)
Dr. Jung Németh Erzsébetnek ez már nem az első első díja, hiszen 2011-ben Az év praxisa a Kárpát-medencében pályázat második helyezettje lett, 2014-ben különdíjban részesült, idehaza pedig 2000-ben Zenta Község Önkormányzata a város legrangosabb díjával köszönte meg áldásos munkáját. A díszpolgári címet karitatív tevékenységét megköszönve, a gyógyszerhiányos években a külföldről segélyként érkezett gyógyszerellátás koordinálását értékelve adományozta neki Zenta önkormányzata, ezt a legfrissebb elismerést pedig kifejezetten szakértelméért kapta a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületétől. Az Életmű díjat múlt vasárnap Budapesten a Körszállóban a Kárpát-medencei családorvosok fórumának díjkiosztóján vette át prof. dr. Balogh Sándortól, a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének elnökétől.
Szigorló orvosként 1986-ban a zentai Dr. Gerő István Egészségügyi Központban kezdett dolgozni, majd négy évig Tornyoson általános orvosként az ún. házi gondozási szolgálatban látta el feladatait, utána a Zentai Egészségház felnőtt egészségügyi szolgálatában 12 éven át vezető főorvos volt, 2013 óta pedig választott általános orvos. 32 év munkatapasztalat után milyen érzések kavarognak önben a díj kapcsán?
– Az Életmű díj nagyon nagy elismerés, főleg azért, mert ez kimondottan szakmai díj. Nagyon megérintett, és nagyon boldog voltam, hogy a három gyermekem közül a két fiatalabb el is tudott kísérni a díjkiosztóra, és osztoztak az örömömben. Ez azért olyan fontos számomra, mert a családom sokszor nélkülözött a hivatásom miatt, és bármennyire is fájlalták, mindenkor támogattak annak gyakorlásában. Nekem ez az életem, nem is tudom, hogy léteznék nélküle. A gyermekeim szokták is mondani, hogy anyu, ha te egyszer nyugdíjba mész, abba belebetegszel!
Szakértelme, embersége, betegei bizalma bizonyítja, hogy erre a hivatásra született. Már fiatalon is tudta, hogy orvos szeretne lenni, és az embereken akar segíteni?
– Másfél évesen szemsérülést szenvedtem, egy szúrt seb lett a szememen, aminek következtében ötször operálták a szemem, és utoljára 5-6 évesen Budapesten, akkor hozták középre a szememet úgy, hogy műszemizmot ültettek be. Egyedül voltam a kórházban, hiszen a szüleim csak felvittek, majd hazajöttek Tiszaszentmiklósra, azok a kórházi élmények mégsem keserűséget vagy félelmet hagytak bennem. Az a legerősebb emlékem azokról a napokról, hogy vasárnap délután a nővérek, hogy látogató hiányában ne érezzem magam egyedül, a saját szobájukba hívtak, és tejszínhabos eperrel kínáltak. Életemben akkor ettem először tejszínhabot, és az a törődés nagyon jólesett. Gyermekkoromban egyébként sokat csúfoltak a társaim, mert kancsal voltam. 18 éves korom óta vagyok szemüveges, és számomra a szemüveg olyan, mint egy ékszer, szinte egy velem. A szüleim mindezért nagyon óvtak, túlzottan féltettek, ami számomra sokszor teher volt. A fogyatékosságom mégis a javamra vált, nagyobb lett bennem az empátia és a bizonyítási vágy, hogy én is vagyok olyan jó, mint mindenki más, és lehetek több is, ha akarok. Talán ezek a dolgok vittek az orvosi pálya felé. Határozottan emlékszem, hogy iskolás koromban, amikor le kellett magunkat rajzolni felnőttként, én azt rajzoltam le, hogy egy beteg ágya mellett ülök sztetoszkóppal a nyakamban.
Orvosként sok szenvedést, kilátástalan állapotot kell végigkísérnie. Hogyan lehet ezt elfogadni, hogyan lehet rajta felülkerekedni?
– Megkeményedik az ember egy idő után. Kezdetben meghaltam minden páciensemmel, aztán megtanultam továbbmenni. Fontosnak tartom az együttérzést, mások támogatását, és viccesen a kollégák azt mondják rám, hogy az ügyeletes temetésre járó vagyok, mert én elmegyek azoknak a pácienseimnek a temetésére, akik a szívemhez nőttek, ha pedig erre nincs lehetőségem, akkor részvétnyilvánító lapot küldök, amit leginkább én magam dobok be a család postaládájába. Feltöltődést a családom jelent, a gyermekeim, a kis unokám. A templom is megnyugvást hoz, lelkigyakorlatra is el szoktam menni, esetleg egy jó színházi előadás is ki tud kapcsolni, vagy az, ha elhagyom Zentát.
Erzsike doktornőnél várni kell a rendelőben, de aki ott ül, az tudja, hogy azért várakozik ott akár órákig is, mert nemcsak gyógyszerrel, hanem jó szóval, bátorítással is gyógyít.
– Megtapasztaltam, hogy a lelki egyensúly is hozzájárul a beteg gyógyulásához, és a kezelésben sokszor a jó szó és a mosoly is gyógyít. Amikor visszafordíthatatlan állapotban van a beteg, az ágya mellett akkor is reményt kell sugározni, és azt tapasztalom, hogy aki hisz az örök életben, annak könnyebb a távozás ebből a földi életből, hiszen el kell fogadnunk, hogy ha egyszer megszülettünk, akkor egyszer el is távozunk. Egyébként nekünk, orvosoknak az a dolgunk, hogy felvázoljuk a betegnek a helyzetét és a gyógymódok lehetőségét. Nem szeretem a megoldatlan dolgokat, ezért is szeretem a diagnosztikát. Tiszta lapokkal játszom a páciens és a hozzátartozó irányába is. Őszintén feltárom a diagnózist és a gyógymódot is, és van, amiben nagyon karakteres vagyok. Az olyan népbetegségeknél, mint a cukorbetegség, a magas vérnyomás, amikor már elhatalmasodnak, és olyan méreteket öltenek, hogy komplikációk adódhatnak, akkor szigorú vagyok a betegeimmel, azokat már nem lehet megoldani gyógyszer nélkül. Az alternatív gyógymódoktól egyébként nem zárkózom el, de azok nem válthatják fel a klasszikus orvoslást, csak kiegészíthetik. Nem vagyok tehát erőszakos a kezeléseknél, főleg a tumoros megbetegedéseknél, meghagyom a döntés jogát arra vonatkozóan, hogy a páciens milyen kezeléseket választana. Nemzetközi protokoll szerint gyógyítok, szeretem magam ahhoz tartani, ugyanakkor a személyre szabott orvoslás híve vagyok. Jó lenne, ha nálunk is családorvosok lennének, én egyébként igyekszem olyanformán dolgozni. Ez az Életmű díj egyébként az év családorvosa elismerést jelenti. Én az orvoslásban fontosnak tartom megismerni a páciens szociális hátterét, családi állapotát, vagyis minden olyan körülményt, ami őt alakítja, formálja, meghatározza, hiszen tudjuk, hogy a gazdasági és a szociális helyzet az egészségügyben csapódik le. Én a mái napig sok házi látogatást elvégzek, és habár csak napi egy van előirányozva, én több betegemet is meglátogatom, mert szerintem ezek nagyon fontos találkozások. A betegek bizalommal vannak irántam, és a belém vetett bizalmuk és tiszteletük engem is mindennap ösztönöz. Teréz anya szavai szerint élek:
Ha segítesz az embereken, pórul járhatsz.
Lényegtelen, segíts nekik!
Ha a tőled telhető legjobbat adod, pofonokkal kaphatod vissza.
Lényegtelen, add a legjobbat, mi adható!
Köszönöm a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének az Életmű díjat, és a Magyar Nemzeti Tanácsnak, hogy érdemesnek talált a jelölésre.
