Ha valami, akkor a filmek világa az, amelynek kapcsán megszámlálhatatlan csoportba lehet sorolni az emberiséget. Vannak a vígjátékkedvelők; azok, akik az akciófilmeket semmiért sem cserélnék le; az örök romantikusok, akik bár már megszámlálhatatlanszor látták a Titanicot, még mindig bekészítik a százas csomagolású zsebkendőt Jack halálához (amelyről egyébként nagyon sok olyan kép látott már napvilágot, amelyek azt bizonyítják, hogy csak egy medence alján ült, és számtalan logikai rajz is megtalálható a közösségi médiában, amelyek szerint igazából elfértek volna mindketten azon a deszkán, ezt azonban most hagyjuk is, ne rontsuk el a megható pillanatot). Ne felejtsük ki a horrorrajongókat se, akiknek szinte lételemük a rettegés, és még más a kispárna mögé bújik egy-egy ijesztő jelenetnél, ők kikerekedett szemmel nézik végig a vértől fröcsögő képsorokat, vagy az összes idegsejtet leromboló, lassú zenével aláfestett, szívmegállást okozó pillanatokat. Így vagy úgy, mindenkit be lehetne állítani valamelyik sorba a megannyi közül, kivéve persze a mindenevőket: azokat, akiknek tök mindegy, milyen kategóriába tartozik a film, mindenekelőtt az érdekli őket, hogy a történet jó legyen.
Ez vagyok én. A mindenevő. Ha mindenképpen választanom kellene, akkor talán a romantikus vígjátékok lennének ott az elsők között a képzeletbeli listámon, de sajnos már ezekkel is úgy vagyok, hogy egy kaptafára gyártják őket: van egy nő és egy férfi, akik utálják egymást, vagy éppen valami miatt nem lehetnek együtt, utána hopp! A film végére mégis valahogy egymás mellé sodorja őket a furfangosan megírt forgatókönyv. Mégis akad néhány olyan alkotás, amelyek kitűnnek az összes többi közül, és akárhányszor leadják a tévében, képes vagyok újra megnézni.
A másik kedvenc kategóriám a vígjátékoké, hiszen a szomorkás napokat egy-egy jól elkészített, hasunkat fogva nevetős filmmel lehet csak igazán feldobni. Viszont ezek azok az alkotásokat, amelyeket félek a moziban megnézni, de csakis azért, mert belenyúltam már abba, amikor az összes vicces poént összegyúrták a filmbemutatóba, és végén kiderült, hogy nem is olyan nevetséges az egész, mint ahogyan tálalták. Szóval ezekkel csak óvatosan bánok. Inkább megnézem őket otthon, és ha rosszak, akkor nem sóvárgok a jegyre kidobott pénzem után.
Az abszolút kedvenc filmek között azonban a thrillerek vannak, azokból is azok a fajták, amelyek végig visznek egy rejtélyes szálat, és amikor az ember már végleg elveszíti a fonalat, akkor egy ügyes húzással megmutatják a megoldást. Ezek azok a végkifejletek, amikor már rég a stáblista megy, már azok a nevek futnak rajta, akik a háttérmunkásoknak a háttérmunkásai voltak, az ember álla azonban még mindig a földön van.
Ilyen film volt számomra A tégla. Tudtam, hogy ez a férjem kedvence, ugyanis ezt még az ismerkedési szakaszban elárulta. Azt is tudtam, hogy olyan vége van, hogy szinte felháborítja az embert. Kedveskedni szerettem volna neki, és elmondani, hogy megnéztem a kedvenc filmjét, azonban sokáig nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem. Egy filmezős estén azonban előkerült, mondtam, hadd lám, mi olyan jó benne. Megértettem. Vége lett, és én csak ültem a kanapén, vagy százszor megkérdezve magamtól, egyre hangosabban, hogy: „Mi van?!” A férjemnek deja vu érzése lehetett, amikor meglátta az elképedt arcom. Valahogy ő is így érezhette magát, miután először látta a filmet.
Sajnos azonban nem tudunk elmenni amellett a szörnyű tény mellett, hogy a koronavírus egyebek mellett a filmiparra is jócskán rányomta a bélyegét. Nemigen találkoztam azóta olyan alkotással, amely miatt azonnal a moziba rohantam volna, mert az elsők között szerettem volna megnézni (ne tessék megkövezni, ez én vagyok, más pedig máshogy tekint erre, mint a szövegem elején is kiderült: nem vagyunk egyformák). És bár a vírus kétéves kényszerpályára állította a filmipart, az szépen lassan kezd újra feléledni, és apránként ugyan, ám egyre biztosabban készülnek és kúsznak vissza a mozikba a sikerfilmek, amelyek emberek ezreit, sőt akár millióit is a vásznak elé vonzzák.
Egy másik iparnak viszont teret engedett a Covid, hiszen talán éppen ebben a néhány évben lendült fel igazán a sorozatok világa. Az időszak legnagyobb nyertesei a streaming szolgáltatók voltak, amelyek hatalmas kínálatot biztosítanak az emberek számára. Számtalan sikersztori került ki a piacra a koronavírus-járvány ideje alatt, vagy akár már az előtt is. Ne feledkezzünk meg például A nagy pénzrablás című sikersorozatról, amely az élet minden területére bekúszott: a magyarországi szalagavatók kötelező eleme volt a Dalí- maszk és a piros overall, a Bella ciao… kezdetű olasz dal pedig abszolút sláger lett.
A filmek és sorozatok világa az a téma, amelynek kapcsán soha véget nem érő vitákat folytathatnánk arról, hogy melyik miért jó, melyik miért kevésbé, melyik a legjobb, melyik a legrosszabb, azonban, ahogyan az egyik kollégám mondta, a papír nem rétestészta, nem nyúlik a végtelenségig, így valahol meg kell húznom a határt, egyben azonban megegyezhetünk: a filmipar bármennyire is megosztó, örök és kimeríthetetlen.
Nyitókép: Pixabay
