Körforgás

Kéthetes szabadságról tértem vissza, amikor azt ecseteltem a kolléganőmnek, meglátszott, hogy nem dolgoztam, hiszen az addig felhalmozott kimosott ruha össze lett hajtogatva, a konyhában mindig rend volt, ebédet főztem, és még magamra is jutott időm. Meglepő ez így, hiszen ez természetes, de a munka mellett néha mellőzni kellett valamelyiket ahhoz, hogy ne arccal előre, ruhástól és hulla fáradtan dőljön be az ember minden este az ágyba.

– Nem elég a nyolcórás robotolás, még ott a házimunka és a gyermeknevelés – fogalmazott finoman a kolléganőm.

Később utánanéztem az interneten, hátha mondanak valami okosat arról, vajon miért érezzük magunkat egyre szerencsétlenebbül azért, mert nem jut mindenre időnk a nap ébren töltött 16 órájában.

A házimunka megosztásáról Deliága Éva tanácsadó szakpszichológus azt gondolja, hogy „a család nem különálló egyének csoportja, hanem mindannyian egy rendszer részei, melynek tagjai között kommunikáció, interakció folyik. Ezek a kölcsönhatások meghatározzák, hogy a családon belül milyen az érzelmi légkör, mennyire tudnak a tagok harmonikusan együttműködni, ennek pedig a terhek arányos elosztása a kulcsa”. Hozzátette, hogy nagyon szépen hangzik, hogy a gyermek otthon segít, de sokszor hiba kerül a gépezetbe. Ez pedig annyit jelent, hogy az édesanya sokszor inkább elvégzi maga a házimunkát, mert így nem kell ellenőrizni később.

De vajon hogy néz ki mindez a hétköznapokban?

Reggel fél hét. Rezeg a telefon, ébreszteni próbál – kevés sikerrel. Erőt veszek magamon, kikászálódom az ágyból. Álmosan, félig alva járva bemegyek Z, a kisfiam szobájába, hogy felébresszem az oviba. Az ágya fölé hajolok. Halkan próbálom ébresztgetni, cirógatni, bár egyre sikertelenebbül.

– Keljél kicsim, menni kell az oviba – súgom.

– Csak még egy percet – hangzik a félig sírós válasz, amelyet talán valamelyik meséből idéz.

Ritka pillanatok egyike, amikor nehezen megy az ébredés, azonban most gonosznak kell lennem, nem győzhet az anyai szív: akarata ellenére felkapom az ágyból és kiviszem. A nappaliba vezető úton már számtalanszor megbántam a tettemet. Hiába a reggeli cirógatás, a szép beszéd, a finom reggeli eurókrémeskenyér-ajánlat, most semmi sem jó.

– Ölelj meg! – hangzik Z akarata. Megölelem.

– Vegyél fel! – Felveszem.

– Tegyél le! – Leteszem.

Ezt a kört még néhányszor eljátsszuk, mire eljutunk a tényleges öltözésig.

Nagy nehezen megindulunk, de még a verandán is megy a könyörgés, hogy őt vigyem az autóhoz.

– Ott a két szép lábad. Látod? Azokat nem csak akkor kell használni, amikor elfutsz anya és apa elől – magyarázom Z-nek, aki megnézi, hogy tényleg ott vannak-e.

Az óvodánál már jobb a helyzet, bár a bejárati ajtóig még cipelteti magát. Az átöltözés simán megy, a puszit már csak messziről dobja, mert a benti játékok kecsegtetőbbek, mint anyát puszilgatni. Mindenesetre ez pipa, gyermek az oviban.

Hazaérve nekilátok a pakolásnak. Mintha egy bomba robbant volna mindenhol: a kisautók a ház minden pontjáról előkerülnek, így ha a hálószobából kivittem egy dolgot, akkor a nappaliból visszahoztam egy játékot. Egy órányi pakolás után elfogadhatónak ítéltem a helyzetet, de koránt sem tökéletesnek. Egy porszívózás sem ártana, de most ráhagyom. A többit majd másnap délelőtt.

Háromnegyed 12. Elmegyek Z-ért az oviba, majd hazaérve a szokásos karikakeksz és mesekombináció után következik a délutáni szundi – amikor van.

– Gyere, megyünk aludni.

– De nem akarok – hangzik a válasz.

– Egy kicsit kell aludni, hogy legyen energiád a nap többi részére – próbálok valami értelmeset kitalálni.

– Mit csinálunk utána? – kérdi Z.

– Majd kitaláltok valamit apával. Biztos kimentek az udvarra – próbálom rövidre zárni.

– És utána?

– Utána majd bicajoztok is.

– És utána?

– Nem tudom, kisfiam, majd kitaláltok valamit – már nem tudtam semmi okosat mondani.

Délután két óra, Z felébred. Hamarosan hazaér K, a férjem is. Közös ebéd, megbeszéljük a nap fontosabb pillanatait.

– Mi volt ma az oviban? – kérdi K.

– Minden rendben volt. Szépen evett – meglepő, de ez nálunk egy igen fontos információ.

– Meddig dolgozol ma?

– 9-ig.

És kb. ennyi fér bele, hiszen most számomra indul a mókuskerék. Elbúcsúzom tőlük, indulok.

Este 9. Vége a munkának, de a napnak is. Fáradtan hazaesek, egyenest a kanapéra. Férjem még Z-vel van a gyerekszobában. A tévében valamilyen zeneműsor megy, én pedig úgy nézem, mintha ez lenne a kedvencem. Pedig csak a fejemből bambulok ki. Szomorúan rápillantok a mellettem elfekvő horgolásra. Annyira lenne kedvem még egy kis agyzsibbasztó hobbihoz vagy sorozatnézéshez így levezetésként, azonban energiám már igen-igen a vésztartalékot használja.

K kijön a gyerekszobából, lehuppan mellém.

– Nézünk sorit? – mi csak így kérdezzük egymástól.

– Te nézhetsz, de én hulla vagyok – válaszolja K, majd rájövök, hogy nekem sincs túl sok erőm.

Pár mondat még ott egymás mellett a kanapén, majd álmosan átcsoszogunk a hálószobába. Szomorúan, de lehet inkább csalódottan, odapillantok a sarokban fekvő ruhakupacokra.

– Benneteket majd holnap összehajtalak – súgom oda nekik, mintha értenék, majd fáradtan befekszem az ágyba, hogy holnap újra indulhasson a körforgás.