Kevés annyira karakteres filmrendező található a kortárs filmművészetben, mint amilyen a finn Aki Kaurismäki, akinek szinte néhány képkockából felismerhető alkotói kézjegye, legyen szó hátrányos helyzetű hősökről, tőmondatokban társalgó szófukar figurákról, félhomályba vesző külvárosi terekről, taszító ridegséget árasztó lakásbelsőkről, menetrendszerűen érkező keserédes slágerekről, burleszkszerű szituációs komédiáról vagy a verbális pengeváltásokra bízott humorról. Bár az elesettekkel szemben érzett empátia és az erősen stilizált minimalista filmnyelv azt a benyomást keltheti, hogy Aki Kaurismäki már negyven éve ugyanazt a filmet készíti, a finn filmművész képes mindig úgy megújulni, hogy közben megőrizze szerzői sajátosságát. Akár oly módon, hogy párbeszédbe helyezi művét a jelennel – előző két filmje, a Kikötői történet és A remény másik oldala a bevándorlás és a menekültválság témájára kifejtett reakcióként is felfogható –, akár pedig akképpen, hogy megőrizve egyedi filmes univerzumának hangulatvilágát, még inkább elemeli azt folyamatosan változó valóságunktól.
A felsorolt jellemvonások a finn mester Hulló levelek (Kuolleet lehdet) című legújabb alkotásában is teljes mértékben megtalálhatók. A mű két perifériára sodródott személy egymásra találásának történetét meséli el. Ansa (Alma Pöysti) árufeltöltőként dolgozik egy bevásárlóközpontban, ahonnan kirúgják, mert eltett a táskájába egy lejárt szavatosságú árut, amit a szabály szerint el kellett volna dobnia. Ezt követően kerül mosogatónak egy bárba, amelynek tulajdonosa gyanús üzelmekkel is foglalkozik, őt pedig feketén alkalmazza és zsebre fizeti. Holappa (Jussi Vatanen) egy fémmegmunkáló műhelyben dolgozik, és többedmagával egy konténeres munkásszállón lakik. Bár emberek veszik körül, legfőbb társának mégiscsak az italt nevezhetnénk, úgy tűnik, bármerre is fordul, mindenhol van neki elrejtve egy üveg vodka. Az italozás végül mindig a munkahelyének a megszűnéséhez vezet, még ha olykor az adott baleset valódi oka igazából a munkaadók lelkiismeretlenségében rejlik. A két főhős szociális háttere és munkahelyi hányattatása révén Kaurismäki új műve erősen kötődik proletariátus-trilógiájához (Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány). Harsány egyszerűséggel mutatva rá a kevés fizetségért rossz körülmények között dolgozó, kizsákmányolt és kiszolgáltatott helyzetben levő munkások tarthatatlan állapotára, a finn filmrendező ezúttal is erős bírálatot fogalmaz meg a fennálló kapitalista renddel szemben.
A háttérben meghúzódó társadalomkritikán felül a Hulló levelek elsősorban egy szerelmes film. Ez a megállapítás természetesen csakis a rendező szerzői világára jellemző kontextusban értendő. A mű ilyen téren is rokonságot mutat egy korábbi Kaurismäki-mozival, mégpedig A múlt nélküli ember című alkotással. A hasonlóság a két magányos ember egymásra találásában fedezhető fel a leginkább, amiben ezúttal is nagy szerep jut a cselekményformáló véletleneknek. Egy karaoke bárban pillantják meg egymást, ahová Holappa menni sem akart, munkatársa invitálására azt mondja, a kemény fiúk nem énekelnek, mire társa azzal vág vissza, te nem vagy kemény fiú, amivel ráveszi őt a kimozdulásra. A másik fél felismerése azonban még nem elég a boldogsághoz, az élet folyamatosan akadályokat gördít a két szerencsétlen szerelmének kiteljesedése elé, ezért újabb meg újabb véletlenekre van szükség ahhoz, hogy a férfi és a nő közelebb kerüljenek egymáshoz.
Képileg a filmet a szélfútta építési területek, kietlen gyárcsarnokok és üzemek, ürességtől kongó üzletek, eső áztatta, sötét, kihalt utcák és puritán berendezéssel rendelkező belső terek látványa jellemzi. A külvárosi esztétika szürkeségéhez szervesen kapcsolódnak a lepukkant kocsmák és füstös lebujok, ahol mindig édesbús zene szól, és mindenki vedel. A szótlanul merengő középkorú és idősödő emberekről lerí, hogy nincsenek világmegváltó gondolataik és világra szóló életcéljaik, lelke mélyén mindenki csupán egy meghitt társra vágyik. Ansa is, erről az a visszatérő kép árulkodik a leginkább, amelyen a nő kiábrándult tekintettel utazik egyedül a villamoson, miközben egész személyéből a melankólia árad.
A rendezői univerzum megteremtéséhez hozzáillőn stilizált képi világ bája ellenére némileg zavarba hozhatja a nézőt, ugyanis nehezen lehet egyértelműen elhelyezni a filmet az időben, vagyis igen, mivel a cselekményt az orosz–ukrán háborúról szóló rádióhírek keretezik, ami egyértelműsíti, hogy napjainkban járunk, és mégsem, mert a filmbéli Helsinkiben még internetkávézó működik, néhány apróságot leszámítva pedig – mint amilyenek a mobiltelefonok, az árleolvasó a bevásárlóközpontban és egy laptop – minden más azt a benyomást kelti, hogy a hetvenes-nyolcvanas években járunk. A műben ugyanis az adott korszak nosztalgikus jelmez- és díszletvilága dominál. Az időzavart keltő furcsaságok sorába tartozik az is, hogy a nő egy papírcetlire írja fel a telefonszámát a férfinak, ami manapság meglehetősen idejétmúlt módszer az elérhetőség megadására, dramaturgiai szempontból azonban teljesen indokolt a filmben. Ebből az apró mozzanatból is kitűnik, hogy Kaurismäkinál mennyire fontos minden részlet. A szerző ily módon időtlenné tudja varázsolni művét, amelyben ezáltal csakis a saját törvényszerűségei uralkodnak.
A film további erőssége a fanyar humor, aminek fontos forrását képezik a szikár, sokszor csak a puszta tényeket ismertető, vagy a közhelyeket viccesen új megvilágításba helyező megnyilvánulások és párbeszédek, akárcsak az enervált hősök szenvtelen játéka. Egy helyen Holappa például férfiasan elárulja, hogy azért iszik, mert levert, de az is lehet, hogy azért levert, mert sokat iszik, mire a társa rezzenéstelen faarccal megjegyzi, hogy ez bizony egy bűvös kör. A karakteres hangulatot a zenei betétek tovább mélyítik, legyen szó Schubert Szerenádjától a finn romantikus dalokon keresztül a Maustetytöt elnevezésű lánycsapatnak a film hangulatához zeneiségében és szövegvilágában egyaránt passzoló Syntynyt suruun ja puettu pettymyksin (Szomorúságba születtem és csalódottságba öltöztem) című indie pop-szerzeményéhez.
A Hulló levelek esetében a filmes referenciákról sem szabad megfeledkezni, merthogy jócskán találhatók benne, még ha nem is kell filmtörténeti metautalásokat és intertextualitást keresni a műben, mert sokkal inkább csak tisztelgésről és finom iróniáról van szó. Az utóbbira kiváló példa, hogy Holappa és Ansa a moziban a Kaurismäki szellemi rokonának tartott Jim Jarmusch A holtak nem halnak meg című alkotását nézik meg. A főhősök mellett a moziból kisétáló két epizódszereplő arról töpreng, hogy Bresson illetve Godard ihletésű-e inkább az amerikai rendezőnek a kritikusok által gyengén fogadott zombifilmje. Ezenfelül a hősök régi klasszikusok moziplakátjai, többek közt a Késői találkozás filmjének színes plakátja előtt társalognak. Az örökbe fogadott kutya Chaplint idézi, az alkotást átható csend-narratíva pedig Ozu előtti tisztelgésként is értelmezhető.
A felvezetőben írottakhoz visszakanyarodva, úgy is fogalmazhatnék, hogy Aki Kaurismäki mindig a valós világból meríti a filmben feldolgozandó problémákat, amelyeknek a megoldásához sajátos külön bejáratú világot teremt. Időtlen alkotásában ezúttal is meggyőz bennünket arról, hogy a világ lehet kilátástalan és komor hely, ahol a szomszédságban kegyetlen háború dúl és az emberek kizsákmányolják egymást, ám mindez a világ mellékzörejévé válik, ha tiszteljük egymást és együttérzést vállalunk a másikkal szemben, nem utolsósorban, ha van mellettünk valaki, akivel meg tudjuk osztani a szeretetet és a gyengédséget. A világot sújtó kihívások közepette ez talán naiv elképzelésnek tűnik, ám soha semmi nem vitte annyira előre a világot, mint a remény, hogy a jelenlegi állapotnál lehetne jobb is. A finn mester legutóbbi, akárcsak valamennyi előző alkotása, éppen ezt sugallja, ezért is szeretjük annyira, a valóságnak néha fricskát kell mutatni, hogy ne higgye magát megmásíthatatlannak.
