Hazai és külföldi szakértők is egyetértenek abban, hogy minden különösebb gond nélkül elfogadja majd mai ülésén az ENSZ Közgyűlése a srebrenicai nemzetközi emléknap meghatározásáról szóló javaslatot, közvéleményben csak srebrenicai határozatként ismert dokumentumot. Szerbia és a boszniai szerb entitás heves diplomáciai küzdelmet hirdetett akkor, amikor napirendre tűzték ennek a német–ruandai javaslatnak a szövegét, azt állítva, hogy az bűnösnek állítja be a szerb nép egészét a történtekért, s történelmi igazságtalanságot követ el, hiszen a szerb áldozatokról nem született hasonló nemzetközi határozat. A boszniai Szerb Köztársaság magas rangú képviselői nem egyszer tagadták a népirtásnak a tényét nyilatkozataikban, de újabban a szerbiai vezetők is csupán háborús bűnökről beszélnek, annak ellenére, hogy a hágai törvényszék nem egy esetben nevezte meg genocídiumként ítéleteiben a történteket.
Nemrégiben tekintettem meg egy szarajevói interjút Milorad Dodikkal. A beszélgetés nem egyszer keveredett meglehetősen kellemetlen terepre, amikor a múltbéli sebek felszaggatásaként ható témákhoz jutott el a beszélgetés. Meglehetősen veszélyesek az utóbbi hónapokban a Banja Lukából érkező kijelentések, melyek szerint már a srebrenicai rezolúció elfogadásának másnapján lépni fog a szerb entitás, elhagyja a szarajevói intézményeket, elindul az önállósodás útján. Háborút, állítják, nem akarnak, csupán békés elválást, amelynek érdekében hajlandók lennének milliárdokat fizetni a bosnyák entitásnak. Hogy honnan érkezne ez a pénz, arra Dodik csak annyit mondott az említett interjúban, ne érdekeljen senkit, azonnal tud fizetni az önállóságért.
Egy teljesen más hangulatú interjút is végigkövettem Vuk Draškovićtyal, Szerbia egykori külügyminiszterével. Véleménye szerint a szerbiai és boszniai szerb lakosságot jó ideje hipnózisban tartják már az aktuális vezetőségek nem létező problémákat fabrikálva. Vitathatatlan szerinte, hogy a népirtás megtörtént, már csak azért is, mert a nemzetközi jog alapján mondták ki ezt többször is, s ha egy ország a nemzetközi jogra hivatkozik egyes esetekben, akkor illene tartania magát ahhoz más esetekben is. Úgy vélte, hogy, amennyiben Szerbia jót akart volna magának, azonnal csatlakoznia kellett volna a rezolúció elfogadását javasló, szponzoráló országok sorába, megmutatva ezzel, hogy készen áll ily módon is főt hajtani az áldozatok előtt. Veszélyesnek nevezte azt, ami ma történik Belgrád és Banja Luka vonalán, az orosz befolyás lángra akarja lobbantani a régiót, hogy könnyítse némileg helyzetét az ukrajnai frontvonalon. Az itt élő népek sajnos „tehetségesek” abban, hogy segítsék a tűz keletkezését, de figyelmeztetett: amennyiben csak egy napra is kitörne valamiféle háború, a NATO úgy tenne rendet a régióban, hogy Daytont is elfelejthetné a szerbség, új megállapodást kéne kötni, amelyik nem is hasonlítana jóindulat tekintetében arra. Azzal vádolta meg a szerb vezető politikai elit tagjait, hogy politikai haszonszerzés céljából megkísérlik az egész szerbség bűneként beállítani néhány egyén véres vétségeit, aminek semmi alapja sincs, mert a bűnösök ismertek, ráadásul a rezolúció végleges szövege egyáltalán nem említi a szerbséget, a boszniai szerb entitást sem.
Két homlokegyenest ellenkező megközelítése ez a történéseknek, mindkettő olyan szerb neves politikustól származik, akivel kapcsolatban nem lehet vitatni azt, hogy a nemzeti, jobboldali politikai térfélen áll.
Tény, hogy az indulatok csökkentése, a régióbeli megbékélés elérésére vonatkozó próbálkozások aláásásának számít minden egyes olyan megnyilvánulás, amelyik nem tartja tiszteletben a másik áldozatait, vagy csökkenteni próbál a bűntettek jelentőségén. Az is tény, hogy a srebrenicai határozatnak az ötlete nem Bosznia-Hercegovinában született meg, ezt maga Dodik is elismerte. Az a kérdés, miért tartunk ott, három évtizeddel a véres történések után, ahol pár évvel azok lejátszódása után voltunk? S miért érdekük a nagyhatalmaknak, hogy most ismét ezen kérdések miatt izzon a régió?
