Van-e tudatos célod? Tudod-e, milyen úton haladsz? Sodródsz, vagy tartasz valahova? Ismered-e önmagad valójában? Vannak-e önálló gondolataid, vagy másokét hiszed a sajátodnak? Jelen vagy-e a saját életedben, vagy űr tátong a lelked helyén? Ha egyedül maradsz egy szobában, szorongsz vagy szárnyalsz? Félsz-e? Mersz-e önmagadba tekinteni? Ki mered mondani a vágyaidat? Van erőd önmagadért harcolni? A szebb jövődre összpontosítasz, vagy a múltadon sajnálkozol? Rombolsz, vagy építesz? Szabad-e a lelked? Mit jelent számodra boldogság? Boldog vagy egyáltalán?
Vajon hányan vannak, aki őszintén, egyértelműen és azonnal tudnak, vagy mernek a fenti kérdésekre válaszolni? Az pedig egyelőre illúzió, hogy az iskoláknak a teljes és boldog személyiséggé fejlesztés, és ne csak a tantervben előirányozottak megvalósítása legyen a célja.
Több mint két évtizeddel ezelőtt kísérelték meg a szerbiai tanügy megreformálását. Nem sok sikerrel. Pedig már akkor is egyértelmű volt, a régi poroszos hozzáállás messze nem hozza meg a kívánt eredményeket, és a digitális eszközöket naphosszat nyomkodó korosztályok fényévekkel meghaladták az elavult tanterveket és hagyományos óratartást. Az óvodásaink, iskolásaink más típusú családi nevelésben részesülnek, és teljesen eltérő személyiségjegyekkel rendelkeznek, mint szüleik, nagyszüleik. Nem rosszabbak, csintalanabbak, csak más dolgokra összpontosítanak, és nehezebb lekötni a figyelmüket. Az ingergazdag hétköznapokra ők különbözőképpen reagálnak. Erre pedig még rátett az elmúlt egy-két év korszerűsített óvodai programja is, ami még kevésbé a helyén csendben figyelő, konformista, szófogadó és bólogató iskolakezdőt enged az útjára.
Manapság is a gyermekek értékét és megítélését a tanintézményekben az határozza meg – különösen bizonyos régimódi tanárok szerint –, hogy milyen szinten tudják visszaadni a tananyag keretében kért információkat. A legtöbb tanórán elvárás, hogy ne gondolkodjanak, ne legyen véleményük, ne következtessenek, ne legyenek tájékozottabbak az óraadójuknál! És még véletlenül se tegyenek fel kérdéseket a tananyaggal kapcsolatban. Ellenkező esetben jön a büntetés, a megbélyegzés. Aminek eredménye sok frusztrált tanügyi dolgozó, szülő, és a tudást elutasító diák. Pedig lehetne másként.
Meg kellene érteni, hogy már rég nincsenek egész tantermeket betöltő osztályok, ahol a gyermekseregből ki lehet választani a legfigyelmesebbet, a legprecízebbet, és őt az egekig magasztalva tovább fejleszteni, és lendíteni egy sikeres életpálya irányába. Azt a maroknyi diákot egyenként kell terelni a pozitív megerősítés elve mentén. Abban a reményben, hogy egyszer közösségük javára lesznek valamilyen formában.
A jövőnk érdekében a tanügy hiányosságaival mihamarabb őszintén szembe kellene nézni, és gyermekközpontú, a teljes személyiséget figyelembe vevő, fejlesztő, használható tudáson alapuló célokat kitűzni. Kielemezni az órákon uralkodó jelenlegi állapotokat, csökkenteni a túlzsúfolt tananyagot. Azokat a leendő oktatókat, vagy már gyakorló tanügyi dolgozókat pedig, akiket nem a hivatásuk és a diákok szeretete, fejlesztése vezérel, diplomatikusan más irányba terelni. Mert értékesek ők is, attól még, hogy valahol megrekedtek. Telítődtek a gyermeki csintalanságtól, a társadalmi igazságtalanságoktól, és biztosan mindenkinek a magánéletben is kijutott több kihívás.
A negatív, folyton acsarkodó egyénekkel kapcsolatban igyekszem megértetni csemetéimmel, hogy az illetők boldogtalanok. Arra is felhívom a figyelmüket, hogy igazából a viselkedésükkel tanítanak bennünket, hogy megkeseredett emberek is élnek közöttünk. És a későbbi iskoláztatásuk alkalmával, vagy a munkahelyükön, akár egy hivatalban is ráakadhatnak hasonló lélekre. Aki a keserűségét, a vélt vagy valós sérelmeit mások bántásával igyekszik enyhíteni. Jó lenne megtanulni ezekkel az egyénekkel úgy boldogulni, hogy ne viszonozzuk a nyilaikat. És hogy közben ők se okozhassanak a sajátjaikkal bennünk sérülést.
Mint ahogy mindenkinél, a családok hétköznapjaiban, de a tanügyben is kulcskérdés a boldogság. Az egymást elfogadó és támogató, magasabb szintre emelő szeretet. A gyermek nagyobb lendülettel látogatja az iskolát, ha ott ki tud bontakozni, várják, viszonozzák az ölelését. A szülő elégedett és kiegyensúlyozott, ha gyermeke szemében látja a csillogást. A gyermeket társai is hamarabb befogadják, ha az oktató a türelem és nem a büntetés módszerével akarja terelni. Nem beszéli ki és gúnyolja kollégái, a diákjai előtt. Nem azt emeli ki, amit a diák nem tud, hanem azt, ami az előnye, az erénye.
Biztos vagyok benne, hogy ilyen óvodai és iskolai közegben magunk mögött tudhatnánk azt a depresszív közhangulatot, ami vidékünkre már emberemlékezet óta jellemző. Talán a vajdasági magyarság önbizalomhiányát is orvosolni lehetne. Hogy végre ifjaink ne a világ valamelyik távoli szegletében keressék az erkölcsi és szakmai elismerést, de legfőképpen az anyagi biztonságot. Ez utóbbihoz köthetően és a flow-élménynek nevezett összetett állapotról egyébként Csíkszentmihályi Mihály neves magyar származású pszichológus, „boldogságkutató” azt írja, hogy az általános boldogságtudatunkat az anyagi javak önmagában nem befolyásolják, és nem is külső eseményektől függnek. Hanem a kulcs, hogy meg kell tanulni irányítás alatt tartani a belső élményeinket. Például egy előttünk álló konkrét és nemes cél megvalósításával, aminek az elérése közben feloldódunk, átszellemülünk.
Jó példával szolgálhatnak azok az országok és közösségek, akár itteni vállalkozók is, akik már felfedezték: az elégedett és boldog állampolgárok, azaz a dolgozók produktívabbak ott, ahol megbecsülik a munkájukat és a személyiségüket.
Az ENSZ Közgyűlése 2012-ben nyilvánította a boldogság világnapjává március 20-át. Az ötlet a kis himalájai buddhista királyságból, Bhutánból származik. Az ázsiai ország a világon elsőként vezette be a bruttó nemzeti boldogság fogalmát lakosai jólétének mérésére, mondván, hogy az többet elárul, mint a GDP, azaz a bruttó hazai össztermék.
Nyitókép: Pixabay
