Moszkva jócskán elszámíthatta magát, amikor Ukrajna megtámadásáról döntött. A február 24-én indított agressziója, amit hivatalosan „különleges katonai műveletek”-nek nevez, egyik (stratégiai) céljaként azt jelölte meg, hogy megakadályozza az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) terjeszkedését keleti irányba. Lényegében azt akarta elérni, hogy Ukrajna ne lépjen be a nyugati katonai szövetségbe. Ez sikerült, hiszen Kijev a támadás után néhány héttel már közölte: meggondolta magát és lemond az ukrán alkotmányban is rögzített NATO-csatlakozási követelmény teljesítéséről.
Sok egyéb célkitűzést, prioritást is meghirdettek az oroszok a háború elején, ám azokból eddig vajmi kevés valósult meg. Ha jobban belegondolunk, a NATO-val kapcsolatos elvárásaik is csak felemásra sikeredtek. Ukrajna ugyan kimarad a szövetségből, amelybe szinte esélye sem volt belépni a következő évtizedekben, ámde két másik állam meg bejut. Az alkalmat épp az Ukrajna elleni orosz invázió (okozta félelem) szolgáltatta számukra.
Ráadásul a két aspiráns, nevezetesen az EU-hoz tartozó Svédország és Finnország az eddigi semleges politikáját adja fel a NATO-tagságért cserébe. Az utóbbi állam „csak” a II. világháború óta, az előbbi viszont már több mint kétszáz éve őrizte katonai semleges státusát, a lakosság nagyobb részének a támogatásával.
Ezt megváltoztató döntésük gyors és váratlan volt. Az év elején ugyanis még szóba sem került a katonai szervezet terjeszkedése Észak-Európában. Sőt akkor alighanem még Moszkva sem számolt azzal, hogy Finnország és Svédország feladja semlegességét. És talán arra sem számított, hogy állandósul az amerikai katonai jelenlét az Oroszországgal határos, vagy hozzá közeli NATO-államok területén. Pedig ez immár valóság. Sőt a szövetség tagjai fegyverkezni kezdtek.
A finn kormányfő meggyőződése, hogy hazájának már teljesen más Oroszországgal van dolga, mint három hónappal korábban. Sanna Marin szerint az Ukrajna ellen indított orosz támadással minden megváltozott, s Finnország nem számíthat békés jövőre önmagára támaszkodva Oroszország tőszomszédságában. Sauli Niinistö finn államfő is egyetért azzal, hogy a NATO-csatlakozással az ország megerősíti a biztonságát. A svéd miniszterelnök álláspontja hasonló. Sőt Magdalena Andersson meggyőződése, hogy a NATO-tagság szolgálja legjobban hazája és a svéd nép biztonságát.
A két ország egyelőre még csak a hivatalos csatlakozási kérelmet nyújtotta be (május 18-án), amit Jens Stoltenberg NATO-főtitkár történelmi lépésként értékelt, s kifejezte reményét, hogy a jelentkezők gyorsan a szövetség tagjai lesznek.
Az 1949. április 4-én Washingtonban alapított katonai szövetség legutóbb 2020. március 27-én bővült, amikor Észak-Macedónia a harmincadik tagállama lett. Megalakulása óta a NATO meghatározó és legfontosabb hatalma az Egyesült Államok. Így aligha meglepő, hogy a finn és a svéd csatlakozási kérelem átadása napján megszólalt az amerikai elnök is. Joe Biden elégedetten nyugtázta, hogy mindkét állam megfelel a tagság követelményeinek és felvételük fokozza a szövetség biztonságát.
A NATO bővítését kezdettől fogva ellenző Moszkva most pont azt kapja, amit szeretett volna elkerülni, illetve megakadályozni. Ukrajnát ugyan kilőtte a játszmából, ám helyette „besorozott” két másik országot az észak-atlanti szövetségbe, amely ráadásul úgy bővülhet, hogy a jelentős katonai erővel rendelkező, stratégiai jelentőségű Finnország révén (további) csaknem 1340 kilométeres földi határszakaszon közvetlen szomszédságba kerül Oroszországgal. Svédország geopolitikai helyzete szintén figyelemre méltó, miként jelentős hadiipara is.
A két újonc annak hatására döntött a NATO-csatlakozás mellett, hogy az orosz sereg háborút indított Ukrajna ellen. Az agresszió láttán a finn és a svéd vezetés, illetve lakosság többsége arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország – akár mondvacsinált indokkal – holnap másokat is megtámadhat (a szomszédságában), de legalábbis sok mindenre rákényszerítheti őket. Saját (biztonsági és egyéb) igényeire, elvárásaira, követeléseire hivatkozva (miként tette ezt Ukrajna esetében), ámde figyelmen kívül hagyva a nemzetközi rendet, szabályokat, szerződéseket. A kiszemelt áldozat véleményéről nem is beszélve.
Finnország és Svédország, de Európa sok másik állama is abban érdekelt, hogy minél távolabb helyezkedjen el Moszkva befolyási övezetétől. Ám ennek biztosítására egyedül képtelenek. A svédek és a finnek a segítséget az Egyesült Államok vezette NATO-tól remélik. Attól a katonai szövetségtől, amelyet a tagjai védelmi jellegűnek minősítenek. Ez persze csak részben igaz, hiszen a NATO (nem egy tagországa) több olyan hadjáratban vett már részt szuverén országok ellen, ami ellentétes a nemzetközi joggal és az ENSZ szabályaival. És az is köztudott, hogy jelenleg (szervezetileg és hivatalosan ugyan nem, de több társállama révén) fegyverekkel, hadfelszereléssel látja el az agresszió áldozatául esett Ukrajnát. Azt az országot, ahol így valójában Oroszország (és csendestársaként Kína) viaskodik, marakodik az USA-val (és szövetségeseivel). A Kelet és Nyugat dominanciaharcának terepévé vált Ukrajnában ezáltal bolygónk legnagyobb politikai, gazdasági, pénzügyi és katonai hatalmainak érdekei ütköznek, illetve csapnak össze.
Bár tagadja, a Kreml egyre nyugtalanabb, idegesebb és frusztráltabb amiatt, hogy nem az eredeti tervek szerint alakul a háborúja Ukrajnában, ahol stratégiai hibák és baklövések sorát követte el. Az is bosszantja, hogy a NATO keresztbe tett neki a megtámadott országban. Meg az is, hogy a katonai szövetség ismét kinyújtja védőszárnyát.
Az elégedetlenség egy ideje már tombol a hivatalos orosz retorikában, amely bőséggel tartalmaz fenyegetéseket is. Az utóbbi időben a Kreml többször figyelmeztette Finnországot és Svédországot, hogy döntésüknek következményei lesznek: megfelelő orosz (katonai) ellenlépésekre számíthatnak, ha csatlakoznak a NATO-hoz.
Az orosz ellenkezés dacára első látásra puszta formalitásnak tűnhet Finnország és Svédország csatlakozása a katonai szövetséghez, amely nem mellesleg a legnagyobb a világon. Az ukrajnai háború miatt elvben rövid idő alatt megtörténhet a felvételük. Persze csak akkor, ha mindegyik tagállam beleegyezik.
Csakhogy egy közülük már fenntartásait, ellenvetéseit ismételgeti és nem hajlandó megszavazni a két jelölt befogadását. Az ellenkező nem más, mint Törökország, a szövetség második legnagyobb haderejét fenntartó tag. Recep Tayyip Erdoğan török elnök már a finn és svéd csatlakozási szándékkal kapcsolatos első hírek megjelenésekor kinyilvánította: nem támogatja, sőt akár meg is vétózhatja Finnország és Svédország belépését a NATO-ba. Álláspontját azzal indokolta, hogy a két ország menedéket nyújt az Ankara által terrorszervezetnek minősített csoportok, köztük a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) és a Népvédelmi Egységek (YPG) nevű szíriai kurd milícia több tagjának, továbbá a 2016-os törökországi puccskísérlet megszervezésével vádolt Fethullah Gülen hitszónok (Törökországból elmenekült) követői egy részének.
A finn államfő szerint „konstruktív párbeszéddel” megoldható, hogy Törökország ne hiúsítsa meg a két skandináv állam NATO-csatlakozását. A svéd kormány is jelezte, hogy nyitott a tárgyalásokra a török aggályok eloszlatása érdekében.
A török elnök zavart keltett a bejelentéssel a NATO-ban, s nyilván megörvendeztette Oroszországot, bár aligha ez volt a célja. Erdoğan elsősorban azért járt el így, mert a vétófenyegetéssel engedményeket, kedvezményeket akar kicsikarni hazája számára. A végén ezért alighanem enged majd, ám mindennek megkéri az árát. Nem a NATO-tól, hanem annak főhatalmától (amellyel már jó ideje perben, haragban áll) és a Nyugattól.
Washingtontól akár azt is követelheti, hogy regulázza meg a területén élő, ám Törökországban hivatalosan közellenségként kezelt Gülen hitszónokot, esetleg azt, hogy a török partnereket ne zárják ki az F-35-ös amerikai szuper vadászgép jól jövedelmező fejlesztési és gyártási programjából. (Ezt 2019-ben azért helyezte kilátásba Washington, mert sorozatos figyelmeztetései ellenére Ankara abban az évben mégis vásárolt – a NATO arzenáljába nem illő – Sz-400 típusú, kémkedésre is alkalmas orosz légvédelmi rakétarendszert.) Erdoğan persze sok egyebet is kérhet még. Így az évtizedek óta egyhelyben járó török EU-felvételi tárgyalások felgyorsítását, különböző kedvezményeket az általa független államként elismert Észak-Ciprus számára, vagy éppen azt, hogy az USA és az EU ne szóljon bele Törökország dolgaiba a Közel-Keleten sajátként kezelt érdekszférában és ne nyújtson menedéket azoknak a személyeknek, akiket Ankara terrorszervezet tagjaiként tart nyilván.
A Nyugatnak ismét nagy szüksége van Törökországra, ha meg akarja zabolázni Oroszországot. Erdoğan jól tudja ezt, s bizonyára meg is kéri a tőle elvárt kedvező döntés árát, a török politikai, gazdasági és stratégiai érdekek szerint. Követve mások, főként pedig a nagyok, mindenekelőtt az Egyesült Államok, Kína és Oroszország gyakorlatát, amelyeket mindenütt, ahol megjelennek, elsősorban az önös érdekeik vezérelnek, s csak utána veszik (valamennyire) figyelembe a helyi szempontokat, elvárásokat.
