Akárki akármit mond, Göncz Árpád történelmi személyiség hazájában. Még a legelszántabb bírálói is kénytelenek tudomásul venni, hogy neve már kihagyhatatlan a valamire való iskolai tankönyvekből. Ha másért nem, azért mindenképp, mert a szovjet típusú bolsevik rezsim magyar hasonmásának bukása után ő került elsőként az új, demokratikus politikai berendezkedésű Magyarország élére. Megannyi (világpolitikai) körülménynek és persze személyes érdemeinek köszönhetően.
A III. Magyar Köztársaság első elnöke, író, műfordító, szerkesztő február 10-én lenne százéves. Születésének centenáriumán egykori budapesti (óbudai) otthonában, ahol feleségével, Göntér Zsuzsannával és gyerekeivel 1947-től 1989-ig élt, emlékhely nyílik. Az évforduló alkalmából a posta emlékbélyeget ad ki, a magyar fővárosban pedig szabadtéri életút-kiállítás nyílik. Emlékére kerekasztal-beszélgetéseket, filmvetítéseket, felolvasó-esteket és koncerteket szerveznek, szobrainál koszorúzásokat tartanak.
Politikai pályáját a magyar vidék érdekeit képviselő baloldali Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártban (FKGP) kezdte 1945-ben. Egy évvel korábban még katonáskodott, hiszen röviddel azután, hogy 1944-ben Budapesten, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi diplomát szerzett, besorozták és a hitleri Németországba vezényelték. A célállomásra azonban nem érkezett meg, mivel útközben meglógott egységétől, majd csatlakozott az antifasiszta ellenállókhoz. Budapest közelében (1944. december 26-án) a csendőrökkel vívott tűzharcban meg is sebesült.
A háború befejezése után a politikai életbe is bekapcsolódott. Kezdetben az FKGP ifjúsági tagozatát vezette. Később a Nemzedék című lap felelős szerkesztője lett, de az FKGP parlamenti csoportjának munkáját is segítette. Egy ideig a párt főtitkárának és egyik meghatározó személyiségének, Kovács Bélának a személyi titkáraként dolgozott. A politikust azonban – a Moszkva-barát pártokkal szembeni kiállása miatt – hamis vádak alapján 1947-ben a szovjet hatóságok letartóztatták és bírósági ítélet nélkül egy távoli büntetőtáborba hurcolták. Nem sokkal később sor került az FKGP-re is: a hatóságok fölmorzsolták, a tagság és az alkalmazottak pedig mehettek, amerre láttak. Mármint azok, akiket nem börtönöztek be.
A budapesti értelmiségi családban 1922-ben született Göncz Árpád megúszta az üldöztetést, sőt állást is szerzett: csőlakatosként és segédmunkásként helyezkedett el.
Harmincévesen pedig beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre; a tanulás mellett dolgozott is. Diplomát azonban nem kaphatott, mert az 1956-os forradalom után eltávolították az intézményből. Egy évvel később pedig letartóztatták, és az úgynevezett Bibó-perben bíróság elé állították. Egyebek mellett azzal vádolták meg, hogy részt vett a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben, ami önmagában is súlyos bűncselekménynek minősült.
Az ügyész életfogytiglani börtön kiszabását kérte rá, a bíró viszont halálra akarta ítélni. Ez könnyen meg is történhetett volna, ha a Szovjetunióban működő indiai nagykövetség (Dzsavaharlar Nehru kormányfő személyes kérésére) nem járt volna közben a Bibó-per vádlottjai érdekében. A diplomáciai képviselet életmentő kérését elfogadták Moszkvában, ámde az erre vonatkozó döntést (amely szinte az utolsó pillanatban született meg) elfelejtették elküldeni a bírónak. Szerencsére az ügyész még időben megkapta az utasítást, amely szerint az érintett három vádlott életét, köztük Göncz Árpádét, meg kell kímélni.
Göncz évtizedek múltán erről annyit mondott, hogy megnyugodott, amikor meghallotta az életfogytiglani börtönbüntetésre vonatkozó döntést. Biztos volt ugyanis abban, hogy ebben az esetben legfeljebb hét évet kell rács mögött töltenie, mivel Kelet-Európában „csak” ennyi ideig marad fenn egy-egy politikai rendszer.
Nem tévedett, alig négy és fél év eltelte után, 1963-ban amnesztiával szabadult. Börtönéveiről később azt is elmondta, hogy ott tanult meg angolul, s ott kezdett irodalmi, meg egyéb szövegeket fordítani erről a nyelvről. Panaszkodóan azt is elárulta, hogy a legnagyobb gondot William Faulkner amerikai Nobel-díjas író műveinek magyarra „váltása” okozta neki.
Szabadulása után egy veszprémi vegyipari kutatóközpont szakfordítójaként dolgozott, 1964-től pedig már másutt. Egy évvel később szabadfoglalkozású műfordításra és írói tevékenységre adta a fejét. Írt drámákat, színműveket (amelyek közül az ismertebbek közé tartozik a Magyar Médeia, a Rácsok és a Mérleg), elbeszéléseket és regényeket (ezek közül gyakran kiemelik a Sarusok című művét), de jelent meg novelláskötete is (Találkozások címen).
A magyar irodalom egyik legrangosabb szakmai elismerését, a József Attila-díjat 1983-ban ítélték oda neki.
Sok évtizedes műfordítói munkássága is figyelemre méltó. Az angol irodalom kiváló tolmácsolásáért ki is tüntették: 1989-ben a Wheatland-díjat vehette át. Ez az év azért is fontos volt számára, mert hazájában megválasztották az Írószövetség elnökévé.
Az 1980-as évek második felében ismét elindult szerencsét próbálni a politikai életben, szembeszegülve a (magát kommunistának hazudó) totalitárius rendszerrel. Az évtized végén részt vett a – rendszerváltozásban fontos szerepet játszó, majd utána egy ideig a kormányzásban is résztvevő – liberális Szabad Demokraták Szövetségének megalapításában.
Az egypártrendszer bukása utáni esztendőben, vagyis 1990-ben megrendezett első szabad és demokratikus választás eredményeként megalakult új összetételű országgyűlésben Göncz (májustól) képviselő, majd (néhány hónapra) házelnök és ideiglenes államfő lett. Még abban az évben (augusztus 3-án) a képviselők a Magyar Köztársaság elnökévé választották; ötéves mandátuma lejárta után, 1995. június 19-én újraválasztották.
Elnöksége idején jogszabályok százait írta alá. Tényleges hatalmat azonban nem birtokolt; szerepe elsősorban reprezentatív és protokolláris jellegű volt. Ennek ellenére többször is ujjat húzott a kormánnyal.
Környezete művelt, halk szavú, közvetlen, kiegyensúlyozott és higgadt emberként ismerte. És szerénységét sem felejtették el hangsúlyozni. Azzal viszont méltán eldicsekedhetett volna, hogy államfőként több mint százszor járt külföldön és csaknem hetven országban látták vendégül. És akár azt is büszkén hirdethette volna, hogy ő volt az első magyar államfő, aki hivatalos látogatást tett Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.
Igazán büszke talán mégis arra lehetett, hogy teljes hivatali ideje alatt a legnépszerűbb politikusnak számított az országban és a magyarság körében. Igaz, nem mindenki szerette, ám a nagy többség igen, ráadásul őszintén.
Munkája és szerepvállalásai elismeréseként sok kitüntetést kapott, neves egyetemek fogadták díszdoktorrá és több város avatta díszpolgárává. Támogatói, pártfogói és a sokaság gyakran csak Árpi bácsiként emlegette.
Második mandátuma, amelyet a törvény szerint meghosszabbítani már nem lehetett, az ezredfordulón ért végett. Ebből az alkalomból Budapesten gálaestet rendeztek a tiszteletére Köszönjük, elnök úr! címmel. A műsor végén a lelkes közönség megpróbálta visszatapsolni – de már nem lehetett. A fergeteges taps sem segített.
Göncz Árpád életének 94. évében, 2015. október 6-án hunyt el Budapesten. Azóta néhol közteret neveztek el róla, másutt szobrot kapott. A 2012 óta nevét viselő – gyermekei által létrehozott – alapítvány pedig életét és munkásságát mutatja be, ápolja az 1956-os forradalom emlékét, a magyar demokratikus és szabadelvű hagyományokat, továbbá segíti irodalmi alkotásai és a róla szóló művek megjelentetését.
