Egyszerűnek tűnik, azt mondani valakinek, ne add fel. Olyan ez, akár szurkolni egy meccsen. Hangosan motiválni barátnőt, szülőt, testvért – hívni, kérdezni, hogy van, sok bátorító szóval ösztönözni. Életet és reményt önteni embertársainkba igazán nemes és fontos dolog. Olykor azonban kissé erőszakos cselekedetté válhat. Amikor nehéz időszakot él át valaki, akkor bezárkózik, nem nyit ajtót. Bezárja a lelkét és az elméjét, de legfőképpen a bejárati ajtót. Kikapcsolja a telefont és az internetet, a csendben egyedül azon gondolkodik, mennyire megjavíthatatlanul tönkre ment minden. Nincs többé semmilyen remény sem, és semminek sincs különösebb értelme. Ilyenkor nem létezik egyetlenegy rés sem, amelyen egy-két szép szót be lehetne csempészni. Ilyen helyzetben felmerül az a kérdés is, hogy vajon szabad-e mindent bevetni annak érdekében, hogy felnyíljon az ajtó. Kiráncigálni valakit egy nem működő kapcsolatból, rámutatni egy mérgező közeg jelenlétére, szépen szólni vagy rárivallni, hogy szedje már össze magát, hiszen semmi sem oly vészesen fontos, mint amilyennek tűnik.
A barátnőm rosszul van. Egyre kedvetlenebb és elutasítóbb. Nem igazán létezik megfelelő leírás arra, hogy miként érzi magát pontosan. Ha valaki sötéten látja a világot maga előtt, sok minden meghatározhatatlanná válik. Nem tudni pontosan, hogy mi a probléma forrása. Az idő múlik, az érzés deformálódik.
A legtöbb dologhoz csak idő kell, vélik a „szakértők”. Ahhoz is, hogy a barátnőm jobban érezze magát. De mi kell még? Visszhangzik mindenfelől, hogy fontos a támogatás, és nem szabad feladni. Nehéz ebben a helyzetben csupán várni a kiútra és közben kényesen ügyelni arra, hogy a másik fél akarata ellenére be ne hatoljunk a magánszférájába. Hogyan kell, miként lehet segíteni? Mert ilyenkor legszívesebben feltörnéd a lakatokkal lezárt ajtót, erőszakkal kézen fognád a szenvedőt és rákapcsolnád az életre. Ha létezne ilyen gyógyszer…
Időnként mindannyian rászorulunk e láthatatlan élet-gyógyteára. Naponta összeszedjük az apró ütéseket, elutasításokat – a pénztáros néni nem volt kedves velünk, az ebéd kihűlt, egyre nagyobb a mínusz a számlán, nyílt támadással vagy „csak” passzív-agresszív megnyilvánulással érintkezünk. Fáj ha muszáj, és nem akarom. Megvisel bennünket a megbánás érzése és a lelkiismeret felébredése. Fájó dolog beletörődni abba, hogy ha nincs üzenet, az is egy üzenet. Elégedetlenség, pillanatnyi vagy hosszantartó bosszankodás… Azon aggódni, hogy valami nem működik, vagy hogy valaki vagy valami nem teszi lehetővé, hogy működjön. Teljesen absztrakt dolgok foglalkoztatnak bennünket, ezeken gondolkodunk és aggódunk. Sokszor olyan dolgokon, amelyeken nem tudunk változtatni. És idegeskedünk. A türelem fonala nagyon vékony tud lenni, a bizalom bizonytalan, a megfelelő pillanatot pedig egyre nehezebb kivárni.
Később jelentkezett a barátnőm. Összeszedte magát. Elfelejtette a telefonja jelszavát, ezért nem keresett. Csupa hazugság. Ki hiszi ezt el? De egy valamire rájöttem: ki kell találni egy új jelszót, mindent valamiképpen újra lehet indítani – néha ez is segít.
