Olvasom az újságban Toldi István, Mesefa díjas mesemondó kívánságát, hogy Bácskertesen vennének egy épületet, amit tájháznak rendeznének be. Amit tartalommal, tárgyakkal és rendezvényekkel szeretnének megtölteni. Mert a fiatalok, akik itt maradtak, keresik a helyüket.
Kell tehát egy ház. Ami otthont ad.
Ahol az ismert mesével altatják a gyereket, ahol a bölcsőt két lábával ringatgatja és a kisdedet két karjával ápolgatja az édesanya, ahol ünnepeken ünneplőbe öltöznek, ahol közösségbe járnak táncolni, énekelni, történeteket mondani, ahol megtanulják a társadalmi érintkezés szabályait, és ahol lelkileg is egy egészséges emberi környezet részeseivé válhatnak. Ahol az öregek nem szégyellik öregségüket, ahol a fiatalok meghallgatják tisztességesen megőszült öregapjuk bölcsességét. Ahol ismerik a régi hímzéseken megjelenő minták üzenetét és az életfa szimbolikus jelentését.
Aki ebben a házban jól tanul, az megtapasztalhatja a történelem és a kultúra jelenlevőségét, a sok-sok évszázad tudására épített örökségünket.
A szokások elhalványulnak ugyan, el is felejtjük egy-egy mozzanatát. A képek azonban megmaradnak, és az ezekben levő leszűrt emberi üzenetek eljutnak hozzánk, ősi múltunkból hozva emlékeket. A népdalok és a népmesék ide tartoznak, hiszen a dallamok és a történetek őrzik legősibb tudásunkat. Sok minden mást is érdemes megőrizni, továbbvinni. Társadalmi ismereteinket például. Ilyen a közösségi szellem, amit a család, a barátok, szomszédok, ismerősök jelentenek.
Kell tehát egy ház.
Az igazi hagyomány és kulturális tapasztalat persze nem a múlt élethű visszaadását jelenti, nem az az igazi cél, hanem a múltbeli értékek állandó jeladását az életről. Vagyis az örökség akkor igazi érték, ha továbbadjuk. Egy történet akkor válik varázslattá, ha meséljük, hivatkozunk a cselekményére, egy-egy jelenetét felidézzük, ha továbbgondoljuk, ha hozzáteszünk valamit a magunk életéből. Egy dal akkor, ha fütyörésszük az utcán, vagy dúdolgatjuk ringatás közben. Egy vers akkor, ha választ ad saját kérdésünkre, érzelmeinkre reflektál, hasonló helyzetben kiutat, megoldást mutat. Egy táncmozdulat akkor, ha elindítja a bennünk rejlő energiát és felszabadít. Kultúránk értékei nem poros múzeumi relikviák. Régi könyvek lapjai önmagukban nem jelentenek többet itt maradt, ránk hagyott tárgyaknál. De a benne megfogalmazott tudás lehet az az erő, ami jobbá, gazdagabbá, szebbé, élhetőbbé teszi a világunkat. Értékeinkre építve tartalmasabb létet formálhatunk magunk körül.
És hát nem ez a cél? Hogy saját kulturális és történelmi tudásunkat úgy használjuk, hogy önmagunk és embertársaink életét emberibbé, boldogabbá, talán kis pátosz is megengedhető, kegyeletteljessé tegyük? Hogy általa, vele megtaláljuk a helyes utat.
Persze mindez csak egy érzelmi leltár apró részlete, néhány kósza gondolat arról, mit tartok alapjaiban fontosnak a mi magyar kultúránkból. De abban egészen biztos vagyok, és Bodor Anikóval, Burány Bélával, Kodály Zoltánnal, Csoóri Sándorral és remélem, még sokakkal együtt én is hiszem, hogy egy nép, amelyik népi kultúráját múltjával együtt vállalja és abból építkezik, a jövőt készíti elő magának.
Ezért kell egy ház. Ahol otthon vagyunk. Ahol helyünk van. Ez a ház lehet a kultúránk.
